Ha valakinek, hát Garry Marshall-nak (Micsoda nő, Oltári nő, Krumplirózsa) illene tudnia, egy film attól nem lesz romantikus, hogy telepakoljuk sztárokkal. Persze attól sem, ha előtérbe helyezzük a folyton idegesítő Ashton Kutchert, mint virágbolti eladót. Aki még csak nem is meleg. Úgy néz ki a zsúrfiú ért rá a legjobban. A pótanyukája, egyben asszonykája, Demi Moore sem tudta hazaparancsolni. Mi meg isszuk a levét, mert ebbe a gyerekbe egyszerűen képtelenség némi tehetséget verni.

Persze benéznek mások is, például a Grace klinika című picsogó borzalomból, mindjárt ketten (Patrick Dempsey, Eric Dane), de itt vannak napjaink feltörekvő csillagai Taylor Swift, Emma Roberts, Taylor Lautner. Emma nagynénje, Julia Roberts hat percre tűnik fel, Bradley Cooperrel együtt, Jamie Foxx Jessica Biel-lel kacérkodik és van egy legendánk, Shirley MacLaine. És ez csak egy kis ízelítő a díszes névsorból. Már csak egy jó forgatókönyv kellett volna. Vagy valami, ami ahhoz hasonlít. A Valentin nap ugyanis nem más, mint az Igazából szerelem sokadik variációja, ami meg sem közelíti az eredetit. Sőt a lába nyomát sem szagolhatja.

Itt is több történetet látunk, amelyek egy része a végén összeér, a másik része meg csak úgy van. Nagy szakítások, kisebb összeveszések, és életre szóló szerelmek bontakoznak ki egyetlen nap alatt, melynek neve Valentin. Ezért is mutatnak orrba-szájba szíveket, rózsákat, kisebb-nagyobb gusztustalan plüssállatokat, giccses ketyeréket, kütyüket. Mintha ezzel pótolni lehetne azt, hogy ez az egész cécó még véletlenül sem áll össze filmmé.

Ezek a sztorik laposak, unalmasak, érdektelenek és szétfolynak. Ráadásul annyira ráérősen tekerednek, hogy a végére már mindenkit esz a penész a minél gyorsabb befejezésért. Garry Marshall minden egyes sztárban plusz egy milliót lát, ezért helyet csinál nekik. Ezzel azonban olyan méretűre duzzasztja a játékidőt, ami romantikus vígjátékok esetében már ártalmas lehet az egészségre, és erősen az elviselhetőség határát súrolja (125 perc). Az sem biztos, hogy erről a napról, és a körülötte forgó mizériáról egyáltalán érdemes volt filmet forgatni, hiszen ostoba közhelyek és általános igazságok puffogtatásán kívül nem sok mindenre jutunk. Vezérelvünk most is: szeressük egymást gyerekek – ahogy a nóta mondja. Még ha csak egy napra is. Gyötrelem.

Ha már a történetek kiszámíthatóak legalább a humor szolgálhatna mentsvárként. Azonban itt is csak az olcsóság dominál. Jennifer Garner például egy bunkósbottal ver szét egy rózsaszín tollpihével beborított papírkarton szívet. Anne Hathaway pedig titokban telefonszexszel foglalatoskodik, és ruszki dominaként szórakoztatja az erre vágyó kissé aberrált férfihadat. Na ezeken kéne röhögnünk, viszont inkább csak pupillázunk a döbbenettől, hogy mindössze ennyire futja. A kötelezőket viszont könnyedén letudjuk, van egy pár kutyánk, jó néhány gyerek, és persze kamaszok, akiknek bizsereg a nunijuk és ágaskodik a szerszámuk. Körülbelül ennyi. A finálé szokás szerint elképesztően nyálas mélységekbe zuhan. A temetői össznépi ölelkezés pedig minden kínon túltesz. Maximum a hetvenhárom éves Hector Elizondo furcsa, imbolygó járásán és üveges tekintetén vigyorgunk kicsit. Az öreg valószínűleg néhányszor meghúzta a boros flaskát a felvételek előtt.

Garry Marshall Valentin napi meglepetéséből soha nem derül ki, mi is az a szerelem. Valószínűleg nem is ez volt a cél. Az teljesült a kasszáknál, hiszen Amerikában három nap alatt több mint 50 milliót sikerült összehoznia. Ezt várták. Aki pedig esetleg arra is kíváncsi, hogy milyen lehet az az érzés, amit szerelemnek hívnak, olvassa el Bereményi Géza dalszövegét (A szerelemről), vagy nézze meg a Továbbállók című filmet Sam Mendestől. Talán nyugodtabban fog aludni.

Értékelés: 3/10

Ez a Farkasember olyan lett, mint a nagymama befőttje a spájzban. Minél hosszabb ideig marad ott, annál jobban megérik, annál finomabb íze lesz. Ezt aztán rendesen érlelték, tárolgatták, míg végre bemutatásra került. Az előzetesek biztatóak voltak, ezért sem tudtuk mire vélni az állandó halogatást. Persze jöttek a pletykák a stúdió és a rendező közötti művészi nézetkülönbségekről, újravágásokról, de ebben az esetben ezek rémhíreknek bizonyultak. Mert bizony ez a mozi nem rossz, mondhatni jó. Nem filmtörténeti remekmű, de tisztességes szórakoztatóipari munka. A javából.

Joe Johnston sem az a kapkodó típus. Legutóbb hat éve forgatott, akkor is olyat bukott, mint az ólajtó. A Hidalgo borzasztóan terjengősre és unalmasra sikeredett. Ideális altatóként funkcionált. A főszereplő Viggo Mortensen ellenére is. Előtte azért levezényelt egy-két kasszasikert (Jurassic Park 3, Jumanji), ezek minőségi tényezőit ezúttal inkább nem feszegetnénk. Nincs miért. Legyen elég annyi, hogy ezeknél a munkáknál vélhetően a pénz csörrenése volt a fő szempont. A Farkasember újrájánál viszont az egyik forgatókönyvíró személye már némi garanciát jelenthetett. Andrew Kevin Walker nem ma kezdte a szakmát és a Hetedikkel, valamint az Álmosvölgy legendájával le is tette névjegyét. Senki nem tud nála borzongatóbb, sötétebb, hitelesebb hangulatot teremteni. És ebben most sem kellett csalódnunk.

A klasszikus eredeti a múlt század 40-es éveiben játszódott. Johnston azonban még egyet visszatekert az időkeréken, és 1880-90 környékére helyezte a sztorit. Ez már csak azért sem volt rossz húzás, mert a kor miliőjét tökéletesen adja vissza. Lawrence Talbot (Benicio Del Toro) vándorszínész, régen elmenekült otthonából, a nyugodt kis porfészekből Blackmoorból. Most azonban kap egy levelet bátyja mennyasszonyától Gwentől (Emily Blunt), melyben a nő azt kéri, hogy térjen vissza szülőfalujába, hiszen testvére időközben eltűnt. Mire hazatér, a fivére holttestét már megtalálják. A faluban azt beszélik, hogy egy bestiális szörny aprítja a lakosságot. Talbot természetesen nem nyugszik, és azonnal a legenda nyomába ered, melyben segítségére lesz apja is (Anthony Hopkins).

A Farkasembernél nem sokat kell gondolkozni a csavaron. Az ugyanis már az elején megfejthető. És még briliáns elme sem szükségeltetik hozzá. Mindössze egy leheletnyi logikai képesség. Johnston azonban precízen és kellő alapossággal adagolja a történetből eredő feszültséget és izgalmat. Olyannyira, hogy néhányszor csak nagy odafigyelés árán sikerül megakadályoznunk, hogy a rosszkor kezünkbe vett kólát az előttünk ülő nyakába, vagy fejére borítsuk. A rendező nem akar felesleges szólamokkal fárasztani. Nincs nyoma időhúzásnak és kertelésnek. A bruttó száz perc neki bőven elég ahhoz, hogy egy kerek, egész történetet vázoljon fel. Ezalatt visszakalandozunk a főhős gyerekkorába, a miértekre, motivációkra megfelelő választ kapunk, a családi szálakat felgöngyölítjük, és a kissé brutális gyilkolászásra, hajtóvadászatra is marad időnk. Hiányérzetünk tehát egy csepp sincs.

Pedig el lehetett volna ezt bohóckodni. Például a farkasember átváltozásánál. Egy rosszul sikerült maszk, vagy digitális trükk a paródia szintjére süllyeszthették volna a produkciót. Hiába minden izgalom, ha a főszereplő metamorfózisánál gurul a nézőtér a röhögéstől. Rick Baker (Ed Wood, Men in Black) azonban nem véletlenül a szakma veteránja, többszörös Oscar-jelölt. Az ő trükkjeinél valóban hihető, hogy farkassá változott ember turkál a belsőségekben és szaladgál letépett karral a mezőn. A másik kényes pont lehetne az érzelmi szál. Valós aknaveszély. Johnston viszont itt is figyel. A vonzalom érezhetővé és megfoghatóvá válik, ugyanakkor nem enged a giccs és szirup végletes csábításának. A szenvedély jelen van finoman és árnyaltan. Régen nem láttunk horrorban ennyire szép romantikát.

Az tény, hogy Johnston nem finomkodik az erőszak terén. Miért is tenné? Tudomásul kell venni ez nem gyerekmatiné. Már bocsánat, de hogy nézne ki, ha a farkasember csak úgy karmolászná az áldozatot, mint Mágenheim Julcsit az elszabadult németjuhász a Szomszédok egyik fejezetében. Kész kabaré. Állítólag a stúdió megpróbálta lejjebb vinni a korhatárt, de Johnston nem engedett. Igaza volt. Ki lehet bírni. Legfeljebb nem kell előtte zabálni

A színészek jól teljesítenek. Benicio Del Toro kiköpött vadállat. Nála hitelesebb vérfarkast keresve sem találhattak volna. Még a szeme sem áll jól. Ugyanakkor nem tud olyan antipatikus lenni, hogy egy kicsit ne szurkoljunk neki. Emily Blunt egész egyszerűen gyönyörű. Sugárzik belőle az erotika, pedig egyetlen nüánsznyi képkockától eltekintve végig állig fel van öltözve. A kisugárzása és a tehetsége egyenes arányban áll egymással. Mindkettő kimagasló Végül, de nem utolsósorban Anthony Hopkins. A mester most is nagyon éber. Csakúgy, mint Hannibal Lecter figurájánál ezúttal is elementáris erejű gonoszt varázsol elénk. Hüledezünk és csodáljuk.

A lényeg, hogy Joe Johnston nem barmolta el a legendát. Sőt talán egy újabbat teremtett. A sötét hangulathoz pedig Tim Burton házi zeneszerzője Danny Elfman készített autentikus zenét. A kellemes kikapcsolódást mindössze néhányszor, egy-egy jelenetnél zavarta meg egy kissé a műtermi szag. Azonban lehet, hogy ez is csak kritikusi kekeckedés. Döntse el mindenki maga.

Értékelés: 8/10    

A nagy bulvárbubus átvándorolt. Persze megadta a módját. Mint minden eddigi cselekedetének. Az asszonyt berakta új csatornájának főzőműsorába, hadd szerencsétlenkedjen egyet, ez is csak az ő malmára hajtja a vizet. Természetesen azt is megszellőztette, hogy bővül a család, jön a második Hajdú-Sarka bébi. Mindent vagy semmit, a terepet megfelelően elő kell készíteni. De a fő attrakció azért mégiscsak a családfő néhány kisebb televíziót már megjárt talk-show-ja.

Hajdú Péter nagyon kellett a Tv2-nek, legalább annyira, mint állatkerti jegesmacinak a gyümölcstorta. Egy nagyobb dobás, amivel végre visszavághat a konkurensnek, amely főműsoridőben és bármilyen korosztályban ripityára veri őt. Most itt van a magyar David Letterman. Nekünk ugyanis csak ilyen jut. Szegény paraszt vízzel főz. Ehhez képest a Heti hetest célozzák meg. Hajdú erre úgy kontráz, hogy a nagy beszélgetős show-k Amerikában is tíz után, vagy még később kezdődnek. Valóban, Hajdú az időpontot tekintve nem téved. Azt azonban nem említi - hiszen valószínűleg nincs tisztában vele -, hogy az ő műsorának nevezett celebfelvonulás, maximum halvány másolata lehet a tengerentúli talk-showknak. Vagy még az sem.

A formátum jól kipróbált, volt már egy-két csatornán. Most díszesebb és fényesebb a stúdió, Hajdú és vendégei nagyobb térben és nagyobb távolságból cseverésznek egymással. A semmiről. Persze kiiktatták végre Tibit, Tibcsit – ahogy tetszik - aki az ATV-n és a Story Tv-n is borzolta a kedélyeket. Egyáltalán azzal, hogy ott ült. Merthogy lófaszt sem csinált azon kívül, hogy néha nyerített egyet azon, mikor véletlenül egy-egy vendég megkérdezte Hajdút, hogy ez a gyerek mit keres ott, mikor meg sem szólal. Néma, mint a kuka. Most szerkeszt. Sőt főszerkeszt. A kérdés ezúttal is jogos: mit? Ugyanis a Frizbin nem szükséges semmit. Megy az, magától, mint a karikacsapás. Jaa és van közönség is, el ne felejtsük. Újítás gyanánt Bértapsolók és sikoltozók. Néha röhögnek is. Amikor ezt a feliratot mutatják.

Hajdúnak nincs humora. Ez nem nagy nóvum, eddig is tudtuk, bármelyik szerepléséből kiderül. Azzal próbálja pótolni eme hiányosságát, hogy egy Dubcek nevű feltehetően szlovák-magyarnak beállított hatodrangú, magát persze következő stand-upos csillagnak képzelő statisztával kommentáltatja a hét általuk kimazsolázott bulvárhíreit. Dubcek egy hólapáttal a kezében áll, jól láthatóan vetített háttér előtt és szórja a műsorvezető által szerződtetett humortalan bértollnok rettenetes „aranyköpéseit”. Ha pedig a lapátos gyerek ezt maga írja, az még rosszabb. Egyébként Hajdú itt is sumákol, volt már egyszer egy ilyen Dubcek nevű manus valahol, ha jól emlékszem Bochkorék hőskorában. Gyalázatos mellényúlás. És ez csak a kezdet.

Jőnek már Schoberték. Réka és Norbi. A fitnesz guru és étteremtulajdonos apukát ugyanis a múlt héten leütötték, mint a taknyot. Legalábbis először ezt mondták. Aztán már csak egy sallert kapott. Persze itt a bizonyíték is. Egy felvétel, amin annyi kivehető, hogy Norbit meglegyintették. Egy hete még azt nyilatkozta elszédült. Most az látszik, hogy az étteremben elhelyezett kamerára mutogat. Hajdú gyanakszik is meg nem is. Sanda pillantásokat vet a bezselézett hajú „Hurka Gyurkára” (hisz így nevezi magát Norbi), megjegyzéseket tesz, normális kérdések nélkül. Schobert pedig többször belezavarodik egyébként sem teljesen tiszta előadásába, majd bosszút esküszik: letépi a tökeit az elkövetőnek. Hajdú hagyja futni. Szüksége van rá. Jó lesz ő majd legközelebb is. Csak ne tudnánk azt, hogy Schobert éttermének forgalma egy hangyányit megnőtt az állítólagos püfölés után. Még egy kérdés megfogalmazódik bennünk az erőteljesen blöffgyanús hintőpor után: mi a faszt keresett ott Rubint Réka?

Hajdú bemelegedik, szenzációt ígér és bekonferálja a kerekesszékes Hulé Évát, aki majd leleplezi, hogy mi történt Zámbó Jimmyvel kilenc évvel ezelőtt azon a végzetes éjszakán. Persze a néni nem mond semmit, csak nyökög. Meg egy kicsit vádaskodik, bemártja Edit asszonyt (úristen) és reklámozza az év végén megjelenő könyvét, amiben mindenről kitálal. Jimmyről megtudjuk még, hogy szeretett inni. A műsorvezető pikírten közbeszúr, ő ezt többször tapasztalta. A nagy leleplezés a’la Hajdú. A végén pedig az ondolált hajú, kissé lefogyott Gesztesi Károly teszi tiszteletét, majd kifárad a pénztárhoz és felveszi a lét, azért amit már a szennylapoknak is összehordott. Claudiáról és Dávidról. Na és Choli papáról. Meg a házasságairól. Nyitott könyv az élete. Pár százezerért.

A konkluzió: Hajdú ennyit tud. Évek óta tévéről tévére szállva álságosan, néhol kínlódva, tágra nyílt szemekkel kérdezi (már amikor) napjaink celebjeit. Talán azt is tudja, mikor hazudnak. De nem sokat kényelmetlenkedik. Nem kockáztat. Akkor legközelebb nem jönnek. És akkor mit csinál? A seggébe dughatja formátumát. Egymásból élnek, egymás nélkül megszűnnek. És jön majd az elkövetkezendő hetekben Fekete Pákó, Kiszel Tünde és a többi megélhetési celeb. Libasorban. Nem látjuk a végét. Csak a tátongó fekete lyukat. Hajdút egyszer dicsérte Vitray Tamás. Pedig Vitray valószínűleg látott már Jay Lenot. Ég és föld. Az ellenvetés mindig az: Hajdúhoz mindenki elmegy. Tanulság: a körhintából nincs kiszállás. A média diszkrét bája.

Nehezen keveredett el Magyarországra Juraj Jakubisko Báthory filmje. Pedig nem messziről jött. Csehországban és Szlovákiában másfél éve mutatták be a mozikban, a hazai forgalmazó viszont tötyörgött, vacillált, többször halasztott, mígnem végül ráállt a bemutatásra. Talán azért sem volt egyenes az út, mert Julie Delpy hasonló témájú A grófnő című munkáját még tavaly műsorra tűzték. Mondjuk kizárólag művészmozikban. Borzalmasan elvérzett. És nemcsak azért mert limitált terjesztést kapott. A másik ok a minőségben keresendő. Nincs mit szépíteni ritka gyenge alkotás volt.

Báthory Erzsébet legendákkal és szövevényes mendemondákkal körbefont élete (női Drakulának tartották) tényleg megfelelő alap lehet egy konspirációkkal és konfliktusokkal teli véres, erotikával bő mértékben fűszerezett történelmi thrillerhez. De nem Magyarországon, hanem például Ridley Scott kezei alatt. Itt csak a Honfoglalásra, a Sacra Coronára, a Julianus barátra (emlékszik még erre valaki? Vikidál Gyula és Varga Miklós is ott domborítottak szerzetesként a főhős mellett) futja. Koltay Gábor szörnyű rémtettei nálunk súlyos mélységekbe sodorták a műfajt.

Ha az iménti alkotásokra gondolunk, akkor rögtön távolba meredő, halálsápadt, hányás előtti arcok, tőmondatokkal teletömött lassú, éppen csak csordogáló dialógusok, néhány kardozó katonával súlyosbított nevetséges csatajelenetek, vagy keréknyomokkal díszített sáros utak juthatnak eszünkbe. Paródia. Jakubisko azért nem ebbe az irányba indul el. Tegyük hozzá, hogy pénze is volt hozzá rendesen, hiszen öt ország koprodukciója hozta össze a film 4 milliárd forintos költségvetését. Erről magyar honfitársaink nem is álmodhatnak. Más kérdés, hogy az eddigi tapasztalatok szerint, ha lenne ennyi, akkor sem tudnának mit kezdeni vele. A Báthoryn legalább félig-meddig látszik a ráköltött összeg. Elégedettek azonban most sem lehetünk.

Hugh Grant két év pihenés után megint beletrafált abba a szerepkörbe, ami a kora okán joggal megilleti: a kivénhedt nőcsábászéba. Most sem csinál semmi egyebet, mint amit a korábbiakban megszokhattunk tőle. Ártatlan nagy boci szemekkel bámul a kamerába, vagy éppen a partnerére, húzogatja a száját, elsüt egy-két faviccet, és persze közben szerelmes. Azonban van egy kis bibi. Ami a Sztárom a páromnál (csakhogy valami jobbat említsünk) még bejött, az mára már a szánalmasnál is szánalmasabbá válik.

Egyszerűen nevetséges. Mély gödör ez semmi más.

Van persze egy oldalbordánk is, hiszen Ádámnak is ott volt Éva a Paradicsomban. A Szex és New York folytatása előtt becserkészték Sarah Jessica Parkert. Rajta bukik meg az az elmélet, miszerint minden nőből lehet bombázót faragni a vásznon. Parkerből képtelenségnek tűnik. Kezdjük ott, hogy girhes, mint egy pár hónapos kiscsikó. A szeme olyan, mintha állandóan valamilyen cseppet használna. Az orra hatalmas, a melle meg úgy áll, mint Labancz Lillának az Álom.net-ben. Végig azt találgatjuk, hogy ez sebészkés, vagy egy speciális melltartó műve –e. Ez mind nem is lenne probléma, ha volna belső kisugárzása, vagy némi tehetsége. De nincs. Affektál, virnyákol és nyávog. Folyamatosan. Pont úgy, hogy kirázzon tőle a hideg. Még most is borzongunk és vacogunk, ha visszagondolunk erre.

Olyan ez a páros, mint Marc Lawrence író-rendező (Két hét múlva örökké, Zene és szöveg) – Hugh Grant hűséges pajtása – története. Sótlan, ellenszenves, unalmas, fantáziátlan és még morzsáiban sem eredeti. A Miért éppen Minnesotában elküldték Renee Zellwegert vidékre, hogy rendbe szedje egy multi ottani kirendeltségét. A filmünk középpontjában lévő házaspárunk egy tanúvédelmi program keretében ugyanezt teszi a házasságával. Látnak egy gyilkosságot, úgyhogy el kell menekülniük egy olyan helyre, ahol a kutya se keresné őket. A férj megcsalta a feleséget, ezért most fasírtban vannak. Naná, hogy a végén kibékülnek, sőt még némi utánpótlásról is gondoskodnak. Jaa, hogy lelőttem a poént? Tessék felébredni romantikus vígjáték lévén más nem is jöhet szóba. A felháborító az, hogy ebbe a végtelenül szenvedélymentes zagyvaságba még egy esetlen krimiszálat is belepumpálnak. Több mint szégyen ez már kimeríti az aberráltság fogalmát. 

Lawrence görcsösen gerjeszti a két főhős közötti konfliktusokat. Mikor már minden megoldódni látszik, bedob egy véres koncot, amin marakodhatnak még egy kicsit a békülő félben lévő ebek. A totális nyálcsorgató happy end ugyanis csak a végén következhet. Addig meg várunk. Például egy világmegváltó mosolyra, vagy egy jóízű röhögésre. Mint oly sokszor, most is hiába. Óhatatlanul elkalandoznak a gondolataink. Érzem, hogy a cipőm majd leesik a lábamról, így erősebbre kötöm a fűzőmet. Lassan csinálom, de közben sem történik semmi, pusztán áligazságokkal teletűzdelt párkapcsolati moralizálgatásokban gázolunk. Nem bírjuk a küzdelmet, egy pillanatra elbambulunk és máris a vidék-nagyváros sztereotípiákra ocsúdunk.

Az epizódszereplők szerethető helyi bugrisok, akik jelen esetben is bölcsek és úgy szórják a nagy élettapasztalatról árulkodó alapvetéseiket, mintha azt az anyatejjel szívták volna magukba. Ezek lennének a poéncsírák. És persze az, hogy Hugh Grant szemezget egy medvével, Sarah Jessica Parker meg lefújja az állat ellen használandó paprika spray-jel. A tévében Piszkos Harry vagyis Clint Eastwood teremt rendet, a réten céllövősdit játszanak, utalva a helyiek republikánus elkötelezettségére. Azt pedig, hogy a vidékiek barátságosak és közvetlenek abból szűrhetjük le, hogy az autókban mindig benne hagyják a slusszkulcsot, mondván akinek szüksége van rá elviheti. Másnapra úgyis visszakerül valahogy. Csodálatos. Tényleg erről kéne szólnia egy romantikus komédiának? Kötve hisszük.

Mint egy elszabadult bika úgy csörtetnénk ki a film közepén a teremből. Nem akarunk feltűnést kelteni és ki is fizettük a jegy árát, így maradunk. Kínlódva nézzük Hugh Grantet, ahogy elhasznált manírjait váltogatva bújik abba a figurába, ami tulajdonképpen a saját hétköznapi énje. Akkor fog el egy kis irigység, amikor arra gondolunk, hogy szépen megél belőle. Az sem zavarja, hogy megrekedt egy bizonyos szinten. Menthetetlenül fejlődő képtelen. Ahogyan ez a film is.

Értékelés: 1/10

Első körben azt kellene letisztázunk, hogy Kern András mit képvisel ebben a filmben? Ne legyenek kétségeink afelől, hogy az első magyar thrillernek kikiáltott film egy kalap szar, de azt ugye senki nem gondolta volna, hogy a két főszereplő közül Dobó Kata lesz a kevésbé rosszabb. De haladjunk szépen sorjában.

Magyar thriller.
Így van. Hosszú csend követi ezt a két szót és tanácstalan szemforgatás. Vajon miért nem vagyunk képesek egy normális thrillert (a Nyomozót ordítókat szedjék ki a tömegből) összehozni Magyarországon? Köves Krisztián Károly és Szabó István megpróbálta. Kár, hogy nem szóltak nekik előre, hogy egy thriller nem a képi világa miatt thriller. Itt el is lőttük az egyetlen pöttyös labdánkat. A furcsa kameraszögek, a sötétebb belső terek és a vágás teljesen rendben van. Bár nem lehet érteni, hogy egy vércseppre szálló rovart miért mutatnak többször is jelentőségteljesen. Lényegtelen, mert egy film nem attól film, hogy művészieskedünk a színekkel.

A forgatókönyv kegyetlen gyenge. Az hagyján, hogy gyakorlatilag egy négyéves ovis is azonnal rájön a hihetetlen csavarokra (…), de ez semmi, mert a párbeszédek olyan alacsony színvonalon mozognak, hogy talán még a Calypso (hopp!) sem merült mélyebbre annak idején. Tragédia, emberek. Tragédia. Legszívesebben szétharaptam volna a szék karfáját a moziban, amikor olyanok hangzottak el, hogy „az élet egy lőtér” vagy „ami eltörött, az akkor is törött marad, ha megragasztják”. Te jó ég! Miért érezte Szabó István, hogy a szereplőknek moralizálniuk kell? Vagy ha már ezt teszik egy thrillerben (?!), ne olyan szövegekkel adják elő, mint egy félresikerült tucatdarabban a padlásszínházban.

Mivel ez egy kamaradarab, a feszültséget a két főszereplő közti interakcióknak kellene megteremtenie (továbbra sem a képeknek). Igen, kellene. Ez természetesen nem sikerül. Dobó Katáról sokat elmond, hogy még Andy Vajna sem tudta feljebb nyomni Hollywood küszöbénél, viszont itt nagyot küzd. Rendesen birkózik a kokainista rendőrnő szétesett karakterével és még elfogadható szinten hozza a meghasadó elme küzdelmét. Váratlan arculcsapásként nem is ő a gyengébb, hanem Kern András, aki nem tudja megvalósítani a kiégett, gecizgető zsaru szerepét. Az a hízelkedő dörmögés, amit elővezet hiteltelen, mint egy becsődölt bank. Kern Úr! Fogjon el egy levelet, énekeljen Verebes írta kuplékat vagy váljon zseniális kellékessé, de ez a Kardos doktorba oltott Privát Kopó teljesen idegen ettől a filmtől. Ezek után nem csoda, ha a főszereplőink között meglévő kis feszültség is semmivé lesz egy idő után. Már csak tehetetlenül nézzük mi is vergődésüket és percenként az óránkat.

Mert van még valami, aminek nem szabadna jelentkeznie (látom a felnyújtott kezeket) egy thriller esetében. Igen, az unalomról van szó. Márpedig kérem szépen a Halálkeringő kurva unalmas. Komolyan mondom, egy tál lencsében több izgalom van. Az alkotók talán azzal próbálták feldobni a filmet, hogy a szereplőknek „nemzetközi” nevük van. Elza, Rusty (!!!), Patrik, Alex. Sőt, titkon a nemzetközi piac felé kacsingatást is érezhetünk ebben. Elvégre egy Jóska nevű rendőrrel mégsem hódíthatjuk meg Amerikát. Nem, azzal nem. De azzal vajon igen, hogy egy adott pillanatban becsenget a postás és elkér 24 ezer forintot? Ez mi az úristen volt, tisztelt készítők? Nem hinném, hogy Újlaky Dénes rá volt szorulva erre a két másodpercre. Nem hinném, hogy nem látták mikor csinálták a filmet, hogy ez borzasztó. Csekket kér vagy készpénzzel fizet?
Teljes abszurdum.

Szólnunk kell még az utolsó jelenetsorról. Hárman ülnek az asztalnál (mivel a végére megérkezik Lengyel Tamás is egy bazi nagy pisztollyal) és az az asztal lapja alatt egymásra fogják a fegyvereket. Hmm. Milyen eredeti, ugye? Még soha nem láttunk ilyet. Legutóbb éppen a Becstelen Brigantykban…
Csodálatos kép.
Ennél csak a legvégső momentum szebb.
Régen találkoztunk ennyire hatásvadász, gusztustalan, értelmetlen, illogikus befejezéssel. Köszönjük.
Halálkeringő? Sokkal inkább halálhörgés.

Értékelés: 2/10

Ajánlott irodalom:
Henri Charriére: Pillangó

Vranik Roland egy borús, esős napon tévét nézett. Éppen a több száz csatorna között szörfözött, amikor rátalált egy BBC dokumentumfilmre, amelyben azt vizsgálták milyen hatással van az emberekre, ha elveszik tőlük az olyan mindennapi életükhöz szervesen hozzátartozó dolgokat, mint a hűtő, a telefon és az autó. Egy családtól pedig megvonták a tévét. Lett is belőle hatalmas dráma, az anya például a gyógyszerfüggővé vált. A rendező pedig úgy gondolta jó lecke lehet ez az egyébként is depressziós, televízió –és netfüggő magyaroknak. Ezért a képünkbe nyom egy újabb lehangoló társadalmi kórképet, egyfajta görbe tükröt. Ha már bementünk felesleges méltatlankodnunk. Azonban ha ezt országos átlagban ötezernél többen megnézik a mozikban, indiánszökdelésben ugrálom körbe a Nyugati pályaudvar környékét.

Vranikot nem kéne félvállról elintézni. Első munkájával a 2005-ös Fekete kefével rögtön Filmszemlét nyert. Más kérdés, hogy mennyi értéke van ezeknek az összeröffenéseknek. Akkor sem sok volt, azóta pedig évről évre egyre kevesebb. Mint ahogy a hazai moziknak is. A második filmjével már Vranik is megindul a teljes érdektelenség felé. Nem ér a nézőt okolni, csak saját magában keresheti a hibát. Az Adás ugyanis – már bocsánat a kifejezésért – úgy szar, ahogy van. A gondolatokra serkentő felütés dacára.

Az Adás apokaliptikus jövőképe egy tengerparti városban játszódik. Ki tudja miért? Valószínűleg maga Vranik se. Egy ötletünk mégis van: így minél több halat etethet meg a szereplőivel. Meglehetősen sovány indok. Szóval ebbe a városba érkezik egy nő, akit egy bölcsiben tanult csellel csalnak lépre utcagyerekek és ellopják az autóját. Ezt egy férfi végignézi az ablakból, de nem tesz semmit. A széthullóban lévő család bámulja az üres képernyőt, a vak is látja, hogy harmóniájuk már a múlté. Ha valaha volt egyáltalán ilyen. Egy kölyökképű pasi egy szatyor hallal mászkál az utcákon. Jaa és kiürítenek egy nyugdíjas otthont is. Ennek a momentumnak persze nincs funkciója. Mint ahogy a többi eseménynek se nagyon. Az összekötő kapocs, hogy az egész városban nincs kép. Nem működik a tévé és a monitorok sem.

Nagy az összevisszaság? Hatalmas. Másfél óra alatt sem kecmergünk ki belőle. Mintha egy egérfogóba kerülnénk, ahonnan nincs menekvés vagy csak olyan áron, hogy otthagyjuk a farkunkat. A viszonyrendszerek nehézkesek, a konfliktusok pedig sem izgalmat, sem feszültséget nem teremtenek. Vranik még félig racionális magyarázatot sem ad arra, hogy miképpen került ebbe a helyzetbe a város. Azt sem igazán tudjuk, hogy csak erre a filmbeli helyre terjed ki a képnélküliség, vagy globális jellegű a válság. Ha pedig lokális probléma, akkor miért éppen itt öltött testet? A szereplők előélete rejtély, az előzmények homályosak. A jelen lehangoló, unalmas és vázlatos. Tulajdonképpen nem történik semmi. Az egyik főhősünk poroszkál a városban és csajozik, a másik a kölykeit hajkurássza, a harmadik pedig falat épít, és nem tud aludni.

Búval baszott tekintetek és a pia. Magyar betegség. Sírva vigadunk. Még jó, hogy az Akácos út nem dübörög a hangszórókból. Mondjuk Kaczor Feri interpretálásában. Akkor végképp elhánynánk magunkat. Tűkön ülve várjuk, hogy legyen már végre valami. Legalább a rendező mutasson egy-két alternatívát, amivel túllendít azon a borún és sötétségen, amit kínál. Még csak kísérletet sem tesz rá. Inkább magas lóról prédikál és kioktat. Sivár környezetbe ágyazva. Reménytelen, hogy ez érdeklődést váltson ki belőlünk. Poénok, gúny és irónia sehol, helyette semmitmondó, igénytelen párbeszédekkel szembesülünk, ha éppen megszólalnak szereplőink. Valahogy így:
- Mi lesz velünk?
- Majd lesz valahogy
- Hogyan nőnek fel a lányok?
- Majd felnőnek.

A rendező céltalanul mászkál a műfajok között. Társadalmi drámába csempész krimifonalat, amit megtold egy kis bosszúval és némi irtózatosan erőltetett és kínosan egykedvű romantikával. Mi a közös nevező? Mindegyik egyformán érdektelen. A színészek próbálkoznának ugyan, hogy valamit mutassanak a mesterségből, amit tanultak, ez azonban sokszor gigászi vállalkozásnak tűnik. Terhes Sándor körülbelül olyan, mint Al Pacino az Álmatlanságban. Hajduk Károly és Wéber Kata színtelen. Bár utóbbinak kétségkívül karakteres arcvonásai vannak és még pucérkodik is egyet a semmiért. Kerekes Éva tíz perc után eltűnik. Pedig övé a legérdekesebb karakter. Megússza a további kínlódásokat. Rátóti Zoltán egy fokkal hitelesebb, mint a Szobafogságban. Lengyel Ferenc pedig faarccal kóvályog egy nevetséges zubbonyban.

Ha már Vranik Roland kényes társadalmi problémákra szeretné felhívni a figyelmet, megérdemelnénk hát, hogy e köré egy normális, épkézláb történetet építsen. Nem teszi. Foszlányokból találgathatjuk hogyan alakul a nyomorúságos jövőnk. Valaki kíváncsi erre? Gyanítom, hogy nagyon kevesen. Egy újabb koporsószög. Nem az első és valószínűleg nem is az utolsó.

Értékelés: 2/10

Hiába, Robert Downey, Jr-nak kellett az pár év a drogok fogságában. Anélkül lehet az a sors várt volna vár, mint James Van Der Beek-re (agyő, Dawson!) és ma már fogalmunk sem lenne róla. Szerencsére (?) nem így történt és Robert amihez az utóbbi években nyúlt, arannyá változott. Mint egy népmesében.

Ami a kereskedelmi tévéknek Bud Spencer és Terence Hill, az a forgalmazóknak a romantikus mozi. Korlátlanul lehet próbálkozni velük, mindig találni néhány újszülöttet, akik benyalják ezeket. Azért az Avatar-őrület nem csitul. Normál esetben a Derült égből szerelem valószínűleg legalább félházat vonzana (ismerve a honi nézői szokásokat), ezúttal azonban inkább csak lézengenek a teremben. A navik közbeszólnak és simán lenyomják az Aaron Eckhart-Jennifer Aniston duót. James Cameron majdnem Titanic szintű csapást mér rájuk. Hadd ne sajnáljuk őket annyira.

Sam Mendes ezúttal kikandikál a kertek alól, és kitágítja az utóbbi időben meglehetősen szűkre szabott alkotói horizontját. A megszokott kisvárosi miliőt Amerika országútjaira cseréli. A direktor legutóbb A szabadság útjaiban egy boldognak tűnő, ám belülről rothadó házasság széthullását dolgozta fel. Most mintha kompenzálna. A Továbbállók főszereplői Burt és Verona ugyanis egy sziklaszilárd, erőteljes érzelmi töltettel bíró, egymást mindenben támogató és száz százalékig elfogadó kapcsolatban élnek. Nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy ők SZERELMESEK. Így csupa nagybetűvel, a szó legszebb és legnemesebb értelmében. Irigykedve és szájtátva bámuljuk. Létezik ilyen? Mendes filmje roppant optimista feleletet ad. Úgy szeretnénk hinni benne.

Tisztázzuk az elején, hogy az Egyszerűen bonyolult nem karácsonyi film. Hála a jó égnek. Semmi köze az ünnephez, hacsak az nem, hogy néhányszor elővesznek egy-két kaját a hűtőből, vagy megsütnek egy kis csokis croissan-t, sült csirkét, esetleg szilvás pitét. Merthogy zabálni mindig kell. Nálunk másról sem szól a szeretet ünnepeként aposztrofált karácsonyi mizéria. Jaa meg egy-két hülyéről, aki még a szűkös megélhetése tetejébe is hitelbe vesz LCD tévét, vagy mosógépet. Na ez Magyarország. Gyönyörű.

Mi is vártuk nagyon. Mi is izgalommal vegyes kíváncsisággal ültünk be a 3D-s vetítésre. Hosszú hetek óta előre erre izgultunk.
Aztán szétuntunk az agyunkat.
Sajnálom, de ez a nagy büdös helyzet. Cameron megpróbált ugyan átverni a látványorgiával, de csak majdnem sikerült neki.

Több különbség van Amerika és a mi országunk között. A legfontosabb talán a területi és a népességszám differencia. Ahol 200 millióan élnek ott elfér jó néhány tehetség, kiscsillag és sztárpalánta. Van elég tévé, van filmipar, zeneipar, színház, úgyhogy a rivaldafényre vágyó tinik előbb-utóbb megtalálhatják számításaikat. Persze a férgese ott is kihullik, és a magukat géniusznak képzelő önjelölt sztárocskák – ha nincs bennük meg a tehetség legkisebb szikrája sem – egy kis csillogás után hamar elindulnak a lejtőn.

Tudunk mi magyarok romantikus vígjátékot csinálni? A válasz rém egyszerű: nem. Próbálkozunk, erőlködünk, küszködünk becsülettel, de a végeredmény ennek ellenére a szánalmas és a siralmas tartományok között ingázik. Valahol félúton. Egyetlen üdítő kivételre találtunk az elmúlt években. Goda Krisztina a Csak szex és más semmivel ugyan egy általa jól ismert és kissé belterjes (színházi) közegben mozgott, de legalább élvezhető és néhol kimondottan szórakoztató produktumot tett le az asztalra.

Michelle Pfeiffer csodálatosan öregszik. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Lehet, hogy az is megkönnyíti a helyzetét, hogy nálánál jóval fiatalabb fiúkákkal hetyeg. Legalábbis a vásznon. A Veszedelmes viszonyok után ezúttal ismét Stephen Frears (A királynő, Gyönyörű mocsokságok) kezei alatt dolgozik. Ráadásul itt van még az a Christopher Hampton is, aki az előbb említett film forgatókönyvéért felelt. A környezet hasonló, a témakör pedig mi más lehetne, mint a szerelem. Persze könnyekkel átitatva. Az elvárások tehát nagyok. Talán túlságosan is. Frears most szenved és vergődik Hamptonnal egyetemben. Hamar elillan a varázs, ha kialakul ilyen egyáltalán.