Clyde Simmons családját brutálisan lemészárolja két bűnöző. Az ügyész vádalkut köt, melynek értelmében az egyik villamosszékbe kerül, míg a kegyetlenebb gazfickó megússza három év börtönnel. Clyde tisztességtelennek tartja a megállapodást és tíz év elteltével mindkét gyilkost elteszi láb alól. Feladja magát és börtönbe kerül. A bosszú sorozat azonban tovább folytatódik. Clyde a hűvösről irányítva is módszeresen kinyírja azokat, akiknek az enyhe ítélethez valamilyen szinten közük volt.

Steven Soderbergh a kétarcú. Tud ilyet, olyat is. Ideget borzol és őrületbe kerget az Ocean széria folytatásaival (főképpen a harmadikkal) és a Che című rétestészta hosszúságú gyenge életrajzzal. Elismerést érdemel viszont az első Oceanért és leginkább a Trafficért. Az utóbbiért még egy Oscarral is megdobták. Egyszer szórakoztat, máskor komolykodik. Legalább nem egysíkú. Az informátor! előtt azért volt bennünk egy kis félsz. Nemcsak Soderbergh hullámzó teljesítménye, hanem Matt Damon miatt is. Más sztár híján neki kellett a hátán cipelni ezt a mozit. Nos, megoldja a feladatot. Mint ahogy kisebb puklik és kihágások ellenére Soderbergh is. Nagy kő esett le a szívünkről. Nemhiába, díszeleg a polcon az a szobor.

Zombik földjén. Nem kell ehhez Zombieland kérem szépen. Bár a mutáns változat csak a vásznon tombol, hétköznapi társaik nap, mint nap szemeznek velünk és harapdálnak tekintetükkel. Egészen addig, amíg mindannyian be nem tagozódunk, asszimilálódunk közéjük. Zombikká válunk, élő zombikká, mindenféle kannibalizmus és harapdálás nélkül. Ruben Fleischer rendező persze kifordítja mindezt és a cseppet sem gyilkos valóságból véres paródiát kreál.

Milyen lehet az a film, ami nagyjából 10 ezer dollárból pár hét alatt lett összedobva és mostanra már több, mint 100 milliót hozott?
Rossz.
Egyszerűen ennyi.

A műfaj nem ismeretlen, hisz láttunk már ilyet. Egy kézikamerával felvett áldokumentumfilm, melyet a sztori szerint most a San Diego-i rendőrség talált meg és bocsátott a nagyközönség részére. The Blair Witch Project, [Rec] (vagy amerikai remake-je a Quarantine), Cloverfield és jelenleg a Paranormal Activity. Mind a valóságosság látszatát keltve, a gonosz erők szándékos „nem láttatásával” arra a félelmünkre játszanak, hogy ez akár tényleg meg is történhetett. Nos, az ötlet nem rossz. Sőt, a Blair Witch abszolút rekordokat döntött szinte minden területen (nem, 100 méteres síkfutásban nem, ott még mindig Usain Bolt a csúcstartó). Azóta viszont eltelt 10 év és kezd nagyon unalmas lenni kétévente egy ilyen jellegű film. Valljuk be, előre tudjuk mi fog történni, mi lesz a vége és hogy az egész lezajlik kb. 80 perc alatt. Akinek nincs lövése, hogy vajon mi lehet egy ilyen film vége, az legyen szíves elzarándokolni egy videotékába, kikölcsönözni az Idegölő című magyar filmet és megnézni negyvenkétszer egymás után büntetésből (Ahoj Gesztesi Kapitány!)

A grandiózus Alkonyat mánia közben surran be a mozikba Csupó Gábor új filmje. Jó ez az időzítés? – kérdezzük fennhangon. Dehogy. Miért is lenne? A Holdhercegnőnek csak morzsák jutnak, éppen hogy szállingóznak a terembe azok, akiket nem fertőzött meg egy gyerekes vámpírrománc. Hiába a földbe döngölő kritika, ha győz a józan ész fellett a mindent elsöprő marketing. Pedig Csupó már bizonyított. A Híd Terabithia földjére gyermeki bája, érzelemdús és szenvedélyes története rabul ejtett kölyköt, felnőttet egyaránt. Csupó most is jó terepre téved. A közben összetákolt Simpson utánzatot (Immigrants menni Amerika) pedig gyorsan felejtsük el.

Van úgy, hogy az embernek nincs kedve semmihez. Főként egy fárasztó, céltalannak tűnő, fásult hétköznap után. Egyszerű rosszkedv vagy depresszió? A fene se tudja. Szimplán csak valami nem kóser. Csodák nincsenek, tehát marad a mozi. A család kicsi kincse bejött. A széthullóban lévő família egy szépségversenyre utazván válik ismét egységes közösséggé. A film tele volt kicsit hibbant, de végső soron szerethető figurákkal. Erre szoktuk mondani keserédes komédia. A producerek ezúttal is hasonló utat járnak, és most sem tévednek nagyot. Talán másfél óra erejéig a Tiszta napfény segíthet áthidalni a mindennapos problémákat. Mindenképpen megér egy próbát.

Romboló Ronald visszatér. Kő kövön nem marad. Apokalipszis most. Coppola után szabadon. A kritikusok közben fenik rá a fogukat. Szétcincálják és megeszik reggelire. Barátunk pedig csodálkozik és haragszik. De mégis mit vár? Valószínűleg azt, hogy ajnározzák megalomániáját, az emberekbe vetett túlzottan gyerekes hitét, infantilizmusát és határok nélküli optimizmusát. Bocs, de ez nem megy. Hiába a díszes, cicomás külcsín, attól a belső tartalom nélküli marad, üres közhelyekkel és idétlen, demagóg mondanivalóval megspékelve. Emmerich Úr ön ismét megbukott. Majd készüljön fel pótvizsgára. Merthogy azon ott lesz, az hétszentség.

Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy Benkő Dániel tényleg megőrült-e vagy szándékosan játssza a médiahülyét és közben rajtunk röhög. De most már nem is érdekel.
Eddig némán figyeltem ténykedését és az ennek teret engedő RTL próbálkozásait, de most már tényleg itt az ideje, hogy meghúzzunk egy határvonalat.
Felkiálthatnék, hogy ez a műsor vajon mi, de nem teszem. Felháborodhatnék, hogy ezt mégis, hogy képzelik. Vagy el is kapcsolhatnék üvöltve. Nem. Inkább csak közlöm csendesen, de igen szigorú, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, hogy
ez egy rakás szar.

Azt, hogy a magyar csepűrágók imádnak potyázni már láthattuk a Csudafilm című meglehetősen botrányos cirkuszban. Összecsődítettek egy-két egyébként nem tehetségtelen színészt kivitték őket nyaralni Görögországba, miközben előadták Kern rosszabb napjaiban megírt szellemi termékét. Nem volt köszönet benne. Most az amerikaiak ugyanezt eljátsszák egy kicsit nagyobb volumenben, szintén pocsék kivitelezésben. Amikor egy filmben mindössze egy – hatalmas engedménnyel kettő – értékelhető poén van, az ember széttárja a karját és legszívesebben sírva fakadna. Pedig elvileg vígjátékra fizetett be.

Daniel Young amerikai rendező Magyarországra jött, hogy leforgassa első egész estés moziját. Pont ide? Senki nem mondta neki, hogy ez az elátkozott filmesek országa. Itt bizony csak néha pislákol némi szűrt reménysugár az éjszakában, többnyire sötétség uralkodik. A megváltó amerikai. Szép lett volna. A feltételes mód azért helytálló, mert Young – hiába az itthon szokatlan műfaj (thriller) – elképesztően gyenge és ramaty filmet csinált. Ilyet magyar kollégái minden megerőltetés nélkül, vígan összehoznak. Ugye Kabai Úr?

A Gamer után egy valamiben biztos lehet az ember. A Mark Neveldine-Brian Taylor rendező páros nem veti meg a tudatmódosító szereket. A Felpörgetve esetében még csak sejthettük, most már mérget vennénk rá. Szaporán bekapkodják a bogyókat, vagy felszívnak egy-két csíkot, aztán hozzálátnak furcsa vízióik megvalósításához. Összekaparnak valami vázlatot, amit forgatókönyvnek neveznek el, de igazából nem fordítanak rá túlzott energiákat. Mintha csak Magyarországon lennénk. Azonban a mi kutyánk kölykeinek, a hazai – magukat filmgurunak képzelő – balfácánoknak soha nem lenne elég pénze egy ilyen vizuális orgiához. Neveldine és Taylor jó helyre születtek. Hollywoodban ebben mindig látnak fantáziát.

Volt már olyan, hogy egy nő beleszeretett a Halálba. A lányok persze visongtak, sikítoztak, hiszen maga a melírozott Brad Pitt személyesítette meg a nagy Kaszást. Volt olyan is, hogy egy öregen született, folyamatosan fiatalodó csóka találta meg a nagy Ő-t (Benjamin Button különös élete). Jaa, hogy ehhez is köze volt Pittnek? Minő véletlen. Most újra át kell, hogy gondoljuk a romantikáról alkotott túlságosan földhöz ragadt elképzeléseinket. Jelen esetben ugyanis egy kislány rabolja el egy időutazó szívét. Persze a szentimentális, érzéki és szerelmes Brad most sem nyugszik. Igaz csak producerként díszeleg a neve a stáblistán, a reflektorfényt meghagyja az ausztrál Eric Bana-nak. Akkor sem veszítettünk volna sokat, ha színészként is beszáll a produkcióba.

A TV 2 folytatja ámokfutását. Az a csatorna, amely gyakorlatilag képtelen nézhető és valamilyen szinten fogyasztható műsort csinálni, még egy szöget bever a saját koporsójába. Minden próbálkozása szinte az első perctől bukásra ítéltetik, az RTL Klub közben pedig röhög a markában, és úgy szívatja, ahogy akarja. Valószínűleg programigazgató gyanánt egy szánalmas bohóc lézeng a Róna utcai épületben, aki leginkább egy félreeső szobában kúrogathatja a csatorna gyakornokait, ahelyett, hogy valami épkézláb ötlettel előállna. És ezért milliókat keres havonta. A kutyának is megérné. Ennyi erővel Fekete Pákó is oszthatná az észt „add ide a didit, én a didit oda nem adom” és közben csokifaszokat dobálna szerte szét a stúdiókban.

Ki adott erre pénzt? Miért? Teljesen hülye? Vagy a magyar filmgyártásban tényleg nem számít a néző, hisz a jó „biznisz” valójában a szponzoroktól összetarhált pénz „fizetés” címen való elosztása? Emberek, mindig van lejjebb. Csak önmagamat ismétlem, de szinte biztos, hogy ennél mélyebbre csak ütvefúróval fogunk jutni. Húú, mély levegő. Nagyon nehéz itt bármit is mondani.

Alighogy lenyeltük és megemésztettük a Hasonmást, itt egy újabb képregény adaptáció. Tessék csak minél nagyobb dózisokban adagolni, lélegzetvételnyi időnk se maradjon a regenerálódásra, a fájó sebek enyhítésére. A helyszín ráadásul Antarktisz, úgyhogy még a kegyetlenül depressziós télből kapunk egy kis ízelítőt. Hó, jég és szél. Akárcsak decemberben, januárban és februárban. Már most beleborzongunk attól, ami ránk vár. Nyomás a Maldív-szigetekre! Jaa, hogy pénz is kell hozzá. Apró malőr.