Steven Soderbergh a kétarcú. Tud ilyet, olyat is. Ideget borzol és őrületbe kerget az Ocean széria folytatásaival (főképpen a harmadikkal) és a Che című rétestészta hosszúságú gyenge életrajzzal. Elismerést érdemel viszont az első Oceanért és leginkább a Trafficért. Az utóbbiért még egy Oscarral is megdobták. Egyszer szórakoztat, máskor komolykodik. Legalább nem egysíkú. Az informátor! előtt azért volt bennünk egy kis félsz. Nemcsak Soderbergh hullámzó teljesítménye, hanem Matt Damon miatt is. Más sztár híján neki kellett a hátán cipelni ezt a mozit. Nos, megoldja a feladatot. Mint ahogy kisebb puklik és kihágások ellenére Soderbergh is. Nagy kő esett le a szívünkről. Nemhiába, díszeleg a polcon az a szobor.

Már megint egy multi a célkeresztben. Az AMD nevű mezőgazdasági vállalat egyik dolgozója Mark Whitacre (Matt Damon) egy napon ráébred, hogy kenyéradója szabálytalan eszközökkel próbálja befolyásolni a piacot. Kapcsolatba lép az FBI-jal és beleegyezik abba is, hogy lehallgassák az otthoni telefonját és belemásszanak szürkének tűnő kis életébe. Aztán már semmi nem elég. Bemikrofonozzák és felvételeket készítenek, amelyek segítségével leleplezhetik a gaz óriáscéget. Azonban az események sodrásában főhősünkről is kiderül egy-két dolog, amit egyre zavartabb és furcsább viselkedéshez vezet.

A történet valóságos voltáról rögtön az elején említést tesz Soderbergh. Persze azt is hozzáteszi, hogy a sztorit némileg kiszínezve, a szereplők nevét megváltoztatva ülteti át a vászonra. Már előre menekül – gondolhatnánk. Pedig inkább csak korrekt akar lenni. Nem szükséges. A 90-es évek elején járunk, azonban a látványvilág és a zene alapján akár 1970-ben is gázolhatnánk. A rendező óvatosan és lassú víz partot mos alapon kezd. Fokozatosan mutatja be Whitacre-t. Eleinte konszolidált, kissé elhízott ám feltörekvő, a karrierjét tudatosan építő fiatalembernek látszik. Ehhez biztos támaszt nyújt a családja, gondoskodó felesége és két gyermeke. Ekkor lép be a képbe az FBI. Whitacre magabiztossága pedig olykor-olykor bizonytalanságba, feltűnő zavartságba és ingerültségbe csap át.

Nem árulhatunk zsákbamacskát tovább. Van egy kis csavar a filmben. Bizonyára nagyon sokan elég hamar rájönnek majd. Soderbergh se nagyon titkolja, egy kis élelmességgel könnyen kiszámítható. Most azonban nem rántunk leplet. A fordulat tükrében még inkább megvilágosodik, hogy a direktor ügyesen kézben tartja gyermekét. Valljuk be őszintén, hogy ebben a történetben alapjáraton nincs olyan sok izgalom és feszültség. Soderbergh mégis kihozza belőle a maximumot. Nem folytat kortes hadjáratot és nem ágál, véres, habzó szájjal a multik ellen.

Elsődlegesen az emberre fókuszál. Felvázolja a jellemet, mi pedig kedvet kaphatunk hozzá, hogy lelkesen analizálgassuk. Mintha botcsinálta pszichológusok lennénk. Whitacre mellett más nem is rúg labdába. A feleség és a két ügynök kap még egy kis szeletet a jóból. Legutóbb a Che esetében a rendező szenvedélyesen játszott a türelmünkkel. Iszonyatos hosszan mesélt. Most viszont mértékletességet tanúsít ebben. Szerencsére. Ennek a történetnek bőven elég a valamivel több, mint másfél óra. Néhol még így is kissé nehézkesnek tűnik a tempó, pedig Soderbergh láthatóan nagyon igyekszik. Az irónia és a humor többé-kevésbé kitapintható, hatékonyan működik, talán lehetne élesebb és szókimondóbb helyenként.

Az már fél siker színész berkekben, ha egy-egy szerep kedvéért átváltozó művészekké avanzsálódnak. Tom Cruise például kimondottan élvezte, hogy a Trópusi viharban egy rút szarházit alakíthatott. Az, hogy bemerte vállalni olyan emberközelinek hatott. Azóta sem bukkant fel ez a jellemvonása. Brad Pitt kedves kis öreg volt a Benjamin Buttonban. Dustin Hoffman pedig zseniális nő az Aranyoskámban. Matt Damon nem mutat különösebben jól kopaszon, elhízva, tokát eresztve, hetyke kis bajusszal súlyosbítva. Azonban annál inkább megtalálja a karaktert. Talán megkockáztathatjuk, hogy élete egyik legjobbját nyújtja. Ezért érdemes volt két pofára hamburgert és tésztát zabálni. Damon mellett még kiemelhető a feleséget játszó Melanie Lynskey, és az egyik FBI ügynök, Scott Bakula.

Soderbergh megint jó útra tért. Az informátor! ugyan nem hasítja ketté világot, és nem rengeti meg a kínai Nagy Falat, de csalódást sem okoz. Sőt nagyon kellemes élményként zúdulhat a nézőre. Egyszer mindenképpen. Másodszorra már nem biztos. De maradjunk annyiban, hogy esti programként bátran ajánlható. Zanáék helyett.

Értékelés: 7/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.