Mi is vártuk nagyon. Mi is izgalommal vegyes kíváncsisággal ültünk be a 3D-s vetítésre. Hosszú hetek óta előre erre izgultunk.
Aztán szétuntunk az agyunkat.
Sajnálom, de ez a nagy büdös helyzet. Cameron megpróbált ugyan átverni a látványorgiával, de csak majdnem sikerült neki.

Természetesen az Avatar-ról van szó, melyről már ezer helyen leírták, hogy mennyi ideig, mennyi pénzből és milyen titokban készült. A mozizás új szintjének beharangozott „csodafilmet” a bemutató után a kritikusok is a tenyerünkön hordázták mindenhol. Hogyne, hisz visszanyal a fagyi. Sőt, jelen esetben talán még a tölcsér is. Nem kétséges, hogy a világon mindenhol imádni fogják az Avatart, a 3D-s élmény pedig olyan színvilágot és képi élményt nyújt, ami tényleg egy kisebbfajta forradalmat jelenthet a filmkészítés világában. Azonban pont ezért vált gyanússá a dolog már az első tíz perc után.

James Cameron állítólag már iszonyú régóta dédelgette az Avatar filmtervét, éveket várt arra, hogy a megfelelő technika rendelkezésre álljon, blablabla. Nem érdekel a körítés senkit. Milyen maga a film? Nos, a Pandora nevű bolygón járunk, ahol egy lebénult tengerészgyalogos egy szoláriumszerű dobozból agyhullámokkal irányítja a kinn mászkáló avatárját. Ahogy fokozatosan bomlik ki a cselekmény, egyre többet és többet tudunk meg a bolygó őslakos népéről, a Na’viról, akik kicsit indiánok, kicsit macskák, kicsit idegenek és kicsit nagyobbak, mint az emberek. Ennyi. A film végére mi is Na’vik akarunk lenni.

Cameron jól építkezik, a film lassan indul, megismerünk minden karaktert és minden motivációt. A párbeszédek talán hagynak némi kívánnivalót maguk után, de az agyhalott közönség úgysem érzékeli ezt. Ők olyat akarnak látni, amit eddig még nem. Ezt pedig megkapják. Egyenesen arcba. Pandora világa olyan aprólékosan és gyönyörűen ki van dolgozva, hogy akkorára tágul a pupillánk a 3D-s szemüveg alatt, mint egy pénzérme. Fogalmam nincs miféle technológiát alkalmaztak, de a látványvilág lenyűgöző. Egyszerre tűnik filmnek, animációnak, valamint rajz- és természetfilmnek. Ha lenne kalapom, megemelném.

A világ kritikusai ezen ponton elolvadtak és nem is akarják szétfolyt cseppjeiket (igen, mint a T-1000es) összeállítani. Mi azonban tudunk egy-két dolgot egy-két dologról (hoppá, De Niro!). Nézzük először a sztorit. Csak klisékből áll, nem találunk semmilyen meglepő vagy váratlan fordulatot, ami nem lenne baj, ha nem tudnánk előre, hogy mi fog történni a következő jelenetben. De nincs gond, a látvány miatt ezt is benyeljük. Aztán itt van Sam Worthington, aki nélkül ma már nincs „szuperfilm” Hollywoodban. De vajon miért? Ugyanazt azt a fájdalmas tekintetű, merev arcot hozza minden egyes jelenetben. Lehet, hogy ez a titok. Mozdulatlanul bámulj a kamerába, fiam, ez már Schwarzeneggernek is bejött. Sigourney Weavert régen láttuk már, de valljuk be nem hiányzott. Giovanni Ribisi-nek sajnos nagyon kevés szerep jut, abban sem egyértelmű, hogy ő most egy kegyetlen geci vagy vannak érzései is. Stephen Lang viszonylag jól hozza az agyatlan ezredest, csak egyetlen kis probléma van vele. Nem igazán hiteles….

A legproblémásabb dolog viszont a játékidő. 166 perc. Emberek, ismétlem 166 perc. Ez a majdnem három óra kikészítő. Világos, hogy Cameron mindent be akar mutatni, amit kidolgozott. Az is teljesen egyértelmű, hogy a forgatókönyv ritmusa miatt szükséges a hosszabb felvezetés. Az viszont már lehangoló, hogy a történet unalomba fullad. Percekig nem történik semmi, főhősünk, Jake szépen elmatyizik a na’vik között, mint Kevin Costner a Farkasokkal táncolóban. Közben legalább ezer, különböző színekben pompázó lényt látunk, az íriszünk a film végére minimum háromszor el is élvez. Mi értelme ennek? Csak lefáradunk és megunjuk. Még akkor is ha Michelle Rodriguez néha feltűnik és trikóban fut.

Mindent összevetve tehát vegyes a kép (a szinkronról nem beszélnék, mert a film a lényeg). Olyat láttunk, amit még soha. Orgia ez a javából. Csak gratulálni lehet az effekteseknek. Azonban a történet lapossága és hossza erőteljesen bezavar (az olyan logikai hibákról ne is beszéljünk, mikor Jake, a tengerészgyalogos nekivezet 300 lovast a gépfegyvereknek…). De talán mi csak irigyek vagyunk és ez tényleg egy nem átlagos film.

Ajánlott irodalom: Carlo Collodi: Pinokkió kalandjai
Értékelés: 6/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.