Van úgy, hogy az embernek nincs kedve semmihez. Főként egy fárasztó, céltalannak tűnő, fásult hétköznap után. Egyszerű rosszkedv vagy depresszió? A fene se tudja. Szimplán csak valami nem kóser. Csodák nincsenek, tehát marad a mozi. A család kicsi kincse bejött. A széthullóban lévő família egy szépségversenyre utazván válik ismét egységes közösséggé. A film tele volt kicsit hibbant, de végső soron szerethető figurákkal. Erre szoktuk mondani keserédes komédia. A producerek ezúttal is hasonló utat járnak, és most sem tévednek nagyot. Talán másfél óra erejéig a Tiszta napfény segíthet áthidalni a mindennapos problémákat. Mindenképpen megér egy próbát.

A Lorkowski nővérek az élet nagy vesztesei, a társadalom peremvidékén szédelegnek. Rose (Amy Adams) gazdag amerikai családoknál takarít. A húga (Emily Blunt) még mindig az apjukkal él, miközben egyik állásból a másikba vánszorog. Meglehetősen sivár életképek. Aztán Rose szeretője, egyben gimnáziumi osztálytársa egy első hallásra kissé alantas munkát ajánl. A bűntények, halálesetek helyszínén el kellene takarítani azt a sok vért és mocskot, ami a holttestek után marad.  A nővérek belevágnak a vállalkozásba, hiszen busás haszonnal kecsegtet, ami kapaszkodót nyújthat a rég áhított anyagi biztonság felé.

Christine Jeffs filmjében egyértelműen A család kicsi kincse irányvonalát követi. A karakterek talán nem annyira dilisek, mégis életüket átszövi a kilátástalanság, a nihil, az unalom és a valamikor talán elérkező boldogságba vetett hit. A nővér Rose például egyedülálló anyaként neveli gyermekét. Egy nős férfivel kavar, és hamis illúziókban dédelgeti magát. Nehezen fogadja el, hogy szeretője már „kihúzott sorsjegy”, tőle sohasem kapja meg azt a szerelmet, amire vágyik, amiben reménykedik. Egy olyan buszra szállna, ami sohasem veszi fel. Közben ki akar törni a szegénységből, amihez mintát szolgáltat neki egykor volt osztálytársnője, és annak az általános társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodó élete. A húgát még mindig gyötri anyjuk korai halála. Képtelen túltenni magát a tragédián. Ebből fakad a különcsége, kissé nyegle stílusa, sőt öngyilkosságra való hajlama is. Van még egy apa, aki örökösen csencsel, kétes vállalkozásokra adja a fejét és egy kölyök, aki intelligensebb az átlagnál, de magaviselete nagyon sok gondot okoz.

A rendezőnőnek eszébe sem jut egyfajta látszatharmóniát sugározni, idealizálni a szürke, monoton hétköznapokat. Ettől lehetne szomorú és végtelenül lelombozó a mutatvány. Mégsem az. Inkább realista és emberközeli. Az itt illusztrált sorsok közel állnak hozzánk, kézzelfoghatóak, sőt talán meg is történhetnének velünk. Ezért lesznek átélhetőek és fontosak számunkra. Maga a biznisz természetesen abszurd, furcsa és nagyon kifordított. Hullatakarítás. Számtalan szarkasztikus poén melegágya lehetne. Azonban nem erre helyeződik a fő hangsúly. Vannak benne finom viccek, komikus elemek, de csak módjával.

Christine Jeffs inkább a családi kapcsolatrendszert és az ebből fakadó konfliktusokat elemzi. Néhol talán vázlatosan, de a mélyre ható vizsgálatra azért mindenképpen tesz egy kísérletet. A főbb figurák ábrázolása részletes és pontos, egyszóval kidolgozott. Nem maradnak kérdéseink velük kapcsolatban és nincsen hiányérzetünk sem.  A fináléval szemben is csak kisebbfajta ellenérzéseink vannak. Például talán kissé összecsapott és az összképet tekintve talán túl optimista és pozitív. De jobb így. Bujkál bennünk ugyan a kisördög, hogy ez elrugaszkodott attól, amit megszoktunk. Mégis legalább bizakodunk. És lehet, hogy pont ezt vártuk a Tiszta napfénytől.

Amy Adams a Julie és Julia után ismét alaposan meglep minket. Különösen érett alakítást nyújt, és még feltűnőbbé teszi az, hogy játéka kerüli a harsány és ripacskodó momentumokat. Emily Bluntról is csak szuperlatívuszokban beszélhetünk. Az elbűvölő szépsége mellett ragyogó tehetségével hívja fel magára a figyelmet. Nem először. És persze itt van a mindig megbízható Alan Arkin is. Semmi más feladata nincsen jelen esetben, minthogy átmentse ide A család kicsi kincsében mutatott Oscar-díjas teljesítményét. Megteszi. Bár most szobrot feltehetően nem kap érte.  

A Tiszta napfény sem mai csirke a filmes piacon. Örüljünk, hogy egyáltalán eljutott hozzánk és volt olyan forgalmazó, amelyik bizalmat szavazott neki. Persze a pénztáraknál kiütéses vereséget szenved, hiszen éppen ezzel párhuzamosan pusztítja el a Földet Roland Emmerich. Kár érte. Christine Jeffs filmje talán túl pozitív véget ér szolid mindennapjainkhoz képest. Azonban lehet, hogy az optimizmusa miatt kellene megmártóznunk benne. Legalább nyakig.

Értékelés: 8/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.