Vranik Roland egy borús, esős napon tévét nézett. Éppen a több száz csatorna között szörfözött, amikor rátalált egy BBC dokumentumfilmre, amelyben azt vizsgálták milyen hatással van az emberekre, ha elveszik tőlük az olyan mindennapi életükhöz szervesen hozzátartozó dolgokat, mint a hűtő, a telefon és az autó. Egy családtól pedig megvonták a tévét. Lett is belőle hatalmas dráma, az anya például a gyógyszerfüggővé vált. A rendező pedig úgy gondolta jó lecke lehet ez az egyébként is depressziós, televízió –és netfüggő magyaroknak. Ezért a képünkbe nyom egy újabb lehangoló társadalmi kórképet, egyfajta görbe tükröt. Ha már bementünk felesleges méltatlankodnunk. Azonban ha ezt országos átlagban ötezernél többen megnézik a mozikban, indiánszökdelésben ugrálom körbe a Nyugati pályaudvar környékét.

Vranikot nem kéne félvállról elintézni. Első munkájával a 2005-ös Fekete kefével rögtön Filmszemlét nyert. Más kérdés, hogy mennyi értéke van ezeknek az összeröffenéseknek. Akkor sem sok volt, azóta pedig évről évre egyre kevesebb. Mint ahogy a hazai moziknak is. A második filmjével már Vranik is megindul a teljes érdektelenség felé. Nem ér a nézőt okolni, csak saját magában keresheti a hibát. Az Adás ugyanis – már bocsánat a kifejezésért – úgy szar, ahogy van. A gondolatokra serkentő felütés dacára.

Az Adás apokaliptikus jövőképe egy tengerparti városban játszódik. Ki tudja miért? Valószínűleg maga Vranik se. Egy ötletünk mégis van: így minél több halat etethet meg a szereplőivel. Meglehetősen sovány indok. Szóval ebbe a városba érkezik egy nő, akit egy bölcsiben tanult csellel csalnak lépre utcagyerekek és ellopják az autóját. Ezt egy férfi végignézi az ablakból, de nem tesz semmit. A széthullóban lévő család bámulja az üres képernyőt, a vak is látja, hogy harmóniájuk már a múlté. Ha valaha volt egyáltalán ilyen. Egy kölyökképű pasi egy szatyor hallal mászkál az utcákon. Jaa és kiürítenek egy nyugdíjas otthont is. Ennek a momentumnak persze nincs funkciója. Mint ahogy a többi eseménynek se nagyon. Az összekötő kapocs, hogy az egész városban nincs kép. Nem működik a tévé és a monitorok sem.

Nagy az összevisszaság? Hatalmas. Másfél óra alatt sem kecmergünk ki belőle. Mintha egy egérfogóba kerülnénk, ahonnan nincs menekvés vagy csak olyan áron, hogy otthagyjuk a farkunkat. A viszonyrendszerek nehézkesek, a konfliktusok pedig sem izgalmat, sem feszültséget nem teremtenek. Vranik még félig racionális magyarázatot sem ad arra, hogy miképpen került ebbe a helyzetbe a város. Azt sem igazán tudjuk, hogy csak erre a filmbeli helyre terjed ki a képnélküliség, vagy globális jellegű a válság. Ha pedig lokális probléma, akkor miért éppen itt öltött testet? A szereplők előélete rejtély, az előzmények homályosak. A jelen lehangoló, unalmas és vázlatos. Tulajdonképpen nem történik semmi. Az egyik főhősünk poroszkál a városban és csajozik, a másik a kölykeit hajkurássza, a harmadik pedig falat épít, és nem tud aludni.

Búval baszott tekintetek és a pia. Magyar betegség. Sírva vigadunk. Még jó, hogy az Akácos út nem dübörög a hangszórókból. Mondjuk Kaczor Feri interpretálásában. Akkor végképp elhánynánk magunkat. Tűkön ülve várjuk, hogy legyen már végre valami. Legalább a rendező mutasson egy-két alternatívát, amivel túllendít azon a borún és sötétségen, amit kínál. Még csak kísérletet sem tesz rá. Inkább magas lóról prédikál és kioktat. Sivár környezetbe ágyazva. Reménytelen, hogy ez érdeklődést váltson ki belőlünk. Poénok, gúny és irónia sehol, helyette semmitmondó, igénytelen párbeszédekkel szembesülünk, ha éppen megszólalnak szereplőink. Valahogy így:
- Mi lesz velünk?
- Majd lesz valahogy
- Hogyan nőnek fel a lányok?
- Majd felnőnek.

A rendező céltalanul mászkál a műfajok között. Társadalmi drámába csempész krimifonalat, amit megtold egy kis bosszúval és némi irtózatosan erőltetett és kínosan egykedvű romantikával. Mi a közös nevező? Mindegyik egyformán érdektelen. A színészek próbálkoznának ugyan, hogy valamit mutassanak a mesterségből, amit tanultak, ez azonban sokszor gigászi vállalkozásnak tűnik. Terhes Sándor körülbelül olyan, mint Al Pacino az Álmatlanságban. Hajduk Károly és Wéber Kata színtelen. Bár utóbbinak kétségkívül karakteres arcvonásai vannak és még pucérkodik is egyet a semmiért. Kerekes Éva tíz perc után eltűnik. Pedig övé a legérdekesebb karakter. Megússza a további kínlódásokat. Rátóti Zoltán egy fokkal hitelesebb, mint a Szobafogságban. Lengyel Ferenc pedig faarccal kóvályog egy nevetséges zubbonyban.

Ha már Vranik Roland kényes társadalmi problémákra szeretné felhívni a figyelmet, megérdemelnénk hát, hogy e köré egy normális, épkézláb történetet építsen. Nem teszi. Foszlányokból találgathatjuk hogyan alakul a nyomorúságos jövőnk. Valaki kíváncsi erre? Gyanítom, hogy nagyon kevesen. Egy újabb koporsószög. Nem az első és valószínűleg nem is az utolsó.

Értékelés: 2/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.