Michelle Pfeiffer csodálatosan öregszik. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Lehet, hogy az is megkönnyíti a helyzetét, hogy nálánál jóval fiatalabb fiúkákkal hetyeg. Legalábbis a vásznon. A Veszedelmes viszonyok után ezúttal ismét Stephen Frears (A királynő, Gyönyörű mocsokságok) kezei alatt dolgozik. Ráadásul itt van még az a Christopher Hampton is, aki az előbb említett film forgatókönyvéért felelt. A környezet hasonló, a témakör pedig mi más lehetne, mint a szerelem. Persze könnyekkel átitatva. Az elvárások tehát nagyok. Talán túlságosan is. Frears most szenved és vergődik Hamptonnal egyetemben. Hamar elillan a varázs, ha kialakul ilyen egyáltalán.

Lea (Michelle Pfeiffer) idősödő kurtizán, aki után azért még mindig megfordulnak az utcán az urak. Egykori „kolléganője” Charlotte (Kathy Bates) arra kéri, hogy faragjon férfit kissé léhűtő fiából, Cheriből (Rupert Friend). Lea szívesen vállalkozik a feladatra és hat teljes éven keresztül pátyolgatja, ellátja, nevelgeti és nem utolsósorban szexuálisan kényezteti a gyereket. Azonban minden jónak vége szakad egyszer. Charlotte úgy gondolja, hogy ideje feleséget keresni egy szem fiacskájának. A frigy megköttetik, viszont Lea még mindig ragaszkodik Cherihez, ahogy a fiú is hozzá. Mi lehet ebből? Természetesen érzelemdús romantikus dráma. Legalábbis az alkotók ezt szeretnék láttatni.

Nos, egy dolog egészen biztosan hiányzik ebből a moziból. Ez pedig a szenvedély. Ha csak a felét nyújtaná annak, amit a Veszedelmes viszonyokban prezentált ezen a téren a rendező, maximálisan elégedettek lehetnénk. De ez most sótlan, erőtlen és rideg produktum. Az első csókot megkapjuk öt, az első kufircot körülbelül tíz perc után. Az együtt töltött hat évet pedig nagyvonalúan átugorjuk. Jó, legyen ez így, tömörítsünk. Akkor azonban hogyan értsük meg és érezzük át, miképpen alakul ki ez a tűzforrónak mondott románc? Látunk távolba révedő tekinteteket, epekedő, vágyakozó arcokat (Megint Franco Nero-t vizionáljuk. Kitörölhetetlen. Sajnos). De ez minden. Nincs meg az az érzelmi téboly, az a lángolás, amik azért szerelem esetén előfordulhatnak.

Mindössze szolid lenyomatot tapasztalunk, hitelességi problémákkal megtámogatva. Leginkább az szül kételyeket, hogy létezik –e egyáltalán olyan nő, aki főhősünkből igazi hús-vér férfit kreál. Esélytelen. Itt egy kölyök félhosszú, csapzott hajjal, szőrtelen arccal, fogpiszkáló alakkal tizenkilenc évesen. Hat év múlva pedig ugyanígy. Változás semmi. Nemcsak külsőben, belsőben sem. Na, ne vicceljünk már. Ennél még Lakatos Manyi (Márk) is hatékonyabban tevékenykedik. Mondjuk ő idősebb vagy molett hölgyeket alakít át szívbomlasztó nőkké. Az érzelmi reakciók megmagyarázhatatlanok, sokszor felfoghatatlanok. Nem teljes racionalitást várunk (ilyen valószínűleg szerelem esetén nem létezik), mindössze egy cseppnyi értelmet és realitást.

Cheri és Lea hosszú ideje nem látják egymást. A fiúka szállodába költözik, elhidegül a feleségétől. Majd amikor Lea ismét a városba érkezik, gyorsan visszamegy fiatal asszonykájához és ajándékokkal halmozza el. Ki érti ezt? Még egyszer. Ki érti ezt? Én nem. Aztán fokozva a zűrzavart, hirtelen minden kisebb indok nélkül megjelenik Leánál és egy kegyetlen féltékenységi jelenetet rendez. Frears foglalkozni kíván az öregedés, elmúlás filozófiájával is. Odáig viszont nem jut el. Csak a felszíni ürességig. Egy idősödő nő beleszeret egy kölyökbe, aki a fia lehetne. Ennyi hámozható ki az egészből és kifújt. A hangulat áporodott és poros, a narrációt pedig esetlenül használja a direktor. Az elején erősebb, a közepén visszaszorul, míg a végén megint hangsúlyossá válik. Ettől függetlenül nincs szükség rá, úgyszólván hanyagolható tényező.

A forgatókönyv egyenetlen. Az elején siet, a közepétől ráérős, a végén pedig összecsapott. Örülhetünk a csodaszép tájaknak, a remek aláfestésként ható muzsikának, a díszes kosztümöknek és Michelle Pfeiffernek. Ő valóban szépséges. A ráncok sokasodnak, a hamvas bőr tovaszáll, de a báj és a természetesség megmarad. Pfeiffer nem igazán találja a helyét. Néha úgy tűnik csak kóvályog és szédeleg a díszletek között. Rupert Friend már bocs a kifejezésért, de egyszerűen nevetséges. Mellesleg tehetségtelen. Kathy Bates nem lenne rossz, csak egy kicsit harsány. Olykor ripacskodásba hajlóan.

A Chéri-ben az érzelmek mellett, az erotika is kiherélt formában jelentkezik. Disztingvált fülledtség helyett finomkodó távolságtartás suhan át rajtunk. Az ágy itt hideg, mint a kő. Forró szerelmet, mindent elsöprő szenvedélyt tehát még keresve sem találunk a moziban. Ahhoz át kéne, hogy hasson minket egy kis melegség, egy kis borzongás, vagy egy cseppnyi jóleső boldogság. Na, ezek Frears dolgozatában nincsenek. Legnagyobb bánatunkra.

Értékelés: 5/10
 
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.