Ami a kereskedelmi tévéknek Bud Spencer és Terence Hill, az a forgalmazóknak a romantikus mozi. Korlátlanul lehet próbálkozni velük, mindig találni néhány újszülöttet, akik benyalják ezeket. Azért az Avatar-őrület nem csitul. Normál esetben a Derült égből szerelem valószínűleg legalább félházat vonzana (ismerve a honi nézői szokásokat), ezúttal azonban inkább csak lézengenek a teremben. A navik közbeszólnak és simán lenyomják az Aaron Eckhart-Jennifer Aniston duót. James Cameron majdnem Titanic szintű csapást mér rájuk. Hadd ne sajnáljuk őket annyira.

Már csak azért sem, mert a Derült égből szerelem kifejezetten gyenge eresztés. Ha nem akarnánk finomkodni, mondhatnánk, hogy pocsék mutatvány. Persze most jöhet a szöveg. Érzéketlen tuskó. Érzelemhiányos barom. Kőszívű, ostoba zugfirkász. Itt van ugyanis egy férfi – név szerint dr. Burke Ryan -, aki elvesztette egy balesetben a feleségét, és a gyászát egy könyv megírásával enyhíti. Ez bestsellerré válik, és barátunk végigturnézza Amerikát, hogy mintegy elcseszett hittérítő segítsen sorstársain. Az egyik ilyen szemináriumon (???) összefut egy virágárus lánnyal (nem Eliza Doolitle) Eloise-sal, aki éppen legújabb félrekacsintós barátját dobja sutba. A plakát kísérő szövege a sztorihoz: amikor a legkevésbé számítasz rá. Ki íratta ezt rá? Látta egyáltalán a filmet? Tudatában van, annak miről beszél? Már ebből a történet morzsából is kapizsgálható, hogy itt bizony elindul valami. Amíg azonban szerelem lesz belőle, nos, addig jó néhány izzadtságcseppet törölgethetünk le a homokunkról. És nem a hatalmas meleg miatt.

Szóval nem az érzelemmel van itt a baj, és még csak nem is azzal, hogy a gyász néha elviselhetetlennek tűnő fájdalmát próbálják romantikus köntösbe öltöztetni. Óóó nem, a probléma ennél jóval triviálisabb. Úgy hívják: ízlésficam. Ez pedig mesterséges könnyfakasztásban, önsajnálatban és szánakozásban teljesedik ki. Egy olyan művi világban sunnyogunk, ahol a rózsaszín luftballonok kipukkasztáshoz száz kötőtű sem lenne elégséges. A fájdalom persze rengeteg sírást és párás tekintetet eredményez. De ezen túl kell lépni, mondja fogadatlan prókátorunk. Miközben erre maga sem képes. Muszáj megint ennyire birkának nézni a szerelemre, érzésekre éhes jámbor kíváncsiskodót? Muszáj ennyi üres, átlátszó érzelmet a halál feldolgozhatatlansága mögé rejteni? Muszáj mindig erőltetetten ríkatni? Semmiképp. Azonban így eladható a termék. Egyszerű reklám, nem több.

Egy férfi bánatában könyvet ír. E tény köré hittanórákat és valóságos franchise hálózatot szerveznek. Jó lenne, ha idegen lenne ez tőlünk. Sajnos kicsiben nálunk is működik. Nagyon kicsiben. Csak másoljuk a „Nagy Testvér”-t. Ebben is. Ennél még nagyobb kínlódás, hogy emberünk szájába közben gyümölcskosárnyi lózungot adnak. Mintha nekik semmi sem lenne elég. Nagy életbölcseletek hangoznak el, úgymint a boldogság egy tudatállapot, a fájdalom szintén. Ehhez jön még, hogy naponta többször kell mosolyognunk. Tényleg egy gyüliben vagyunk, várjuk a kórust, a zenekart, meg a godspellt. Kiegészítés gyanánt pedig jön még néhány életmód-vezetési tanács hosszú életre vágyóknak. Például a dohányzás ártalmasságáról. Félreértés ne essék köze nincs Csehovhoz, olyan ez, mintha a háziorvosom diktálná a bölcs szavakat.

A nő persze megpróbál segíteni. A férfi eleinte nem hagyja, aztán rájön, hogy elszúrta a dolgot. Kitárulkozik hallgatósága előtt, majd burkoltan szerelmet vall a virágboltban fehér orchideák között. A nő pedig - nehezen hihető - a karjába omlik. Hozzátartozik az összeboruláshoz még egy megbocsátásra képtelen após (a végére már ez sem lesz lehetetlen), egy ügyefogyott menedzser, egy fogyatékos virágbolti eladó és egy hitetlenkedő szemináriumra járó. A szükséges plusz. Velük kerek ez a maszkabál.

Jennifer Aniston negyvenévesen harmincas szinglit alakít, aki keresi az igazit. A kinézete alapján megteheti. Számára nem unalmas játék. Számunkra már annál inkább az. Gerard Butlerrel nyomja a következő menetet. Vele is összeboronálták. Pedig csak barátok. Ha azok a lakókocsik mesélni tudnának. Aaron Eckhart siralmas a szerepkörben. Annyira, hogy a sok sírástól még a könnyzacskói is kiszáradnak. Martin Sheen bőven túltesz rajta. Több rutinja van. Már csak a fia (Charlie Sheen) miatt is.

Brandon Camp rendező csúnyán kihasználja az érzékenyebbeket. Folyamatosan és könyörtelenül sírásra játszik azzal, hogy előtérbe helyezi a fájdalmat, a gyászt, a halált és a mögé odapakolt komplexnek ható, valójában közhelyes megállapításait, téziseit. Na így nem szabad. Mértéktelen giccset adni, klasszikus romantika helyett. Sajnos még így is lesz olyan, aki beleragad. Ki sem lehet húzni onnan.

Értékelés: 3/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.