A Disney és a Pixar közös varázsdoboza újra kinyílik. Mi meg szűnni nem akaró ámulattal lesünk bele. Aztán megint levonjuk a tiszteletteljes konzekvenciát: egyszerűen képtelenek rosszat, vagy gyengét csinálni. Be vannak oltva ellene. Már Pete Docter (Szörny Rt.) rendező párosítása is rendhagyó. A főhősök: egy morózus, zárkózott, morgolódó, folytonosan dünnyögő, hetvenes évei derekán járó nyugdíjas és egy kissé elhízott, de hihetetlenül szeretnivaló ázsiai kölyök.

Megint divatba jött a főzés. Nemcsak nálunk, szerte a világon. A gasztronómia művészete manapság a reneszánszát éli. Nem csoda, egyszerűen imádunk enni, zabálni, hozzátartozik mindennapjainkhoz, létszükségletünk. Sokszor válogatás nélkül habzsoljuk az élvezeteket nem törődve holmi minőségi elvárásokkal. A blogolás már az internetezés vívmánya. Egyfajta önkifejezési eszköz, mely nagyobb, vagy kisebb rétegekhez jut el attól függően mennyire van promotálva. Népszerűsége iparági mérteket ölt, lassan nincs olyan téma, melyben nem találhatunk valahol egy blogot, beleértve a legextrémebb perverziókat is.

A művészi véna adott. Rebecca Miller Arthur Miller lánya és Daniel Day-Lewis felesége. Nem mellesleg filmrendező. A Jack és Rose balladájában – első szárnypróbálgatása – saját férjurát dirigálta. Nem is akárhogyan. Lewis mindenkit lejátszott a színről, mintha a többiek ott sem lettek volna. Most saját regényéből dolgozott. Ha rosszmájúak akarnánk lenni megjegyezhetnénk írói tudása az apjához még nem ér fel. Azonban a konstruktivitás győzedelmeskedik bennünk, ezért mondjuk azt, hogy van mit javulni. A jobb részek ellenére is. Persze a léc magasan van.

Hasonmás - Van Damme nyomában

Kezdjük Bruce Willis vértől csatakos trikójával.
Hova tűnt?
Nyilván 54 évesen már nem lehet folyton hordani, de mégis. Mióta lekopott Bruce-ról a szóban forgó ruhadarab, nem igazán találja a helyét a filmvásznon. Egy-egy remek mellékszerep (mint pl.: az Assassination of a High School President-ben, húha, na ez vajon mi lehet?), még bevillan néha, de az igazán jó főszerepek egy ideje elkerülik.

Egy férfi és egy nő. Az egyik producer, a másik műsorvezető. Kénytelenek főnöki utasításra együtt dolgozni, pedig már a megismerkedésük első percétől kezdve utálják egymást. A nőnek épp nincs pasija, de kinézi magának a szomszédban lakó ortopédsebészt, aki Mr. Tökéletesnek látszik. A férfi felajánlja a segítségét az áldozat becserkészésében és egyfajta randiguruként tanácsokkal látja el őt, amik célravezetőnek mutatkoznak. Csakhogy időközben kegyetlenül belehabarodik pártfogoltjába. Egy idő után a nőnek sem lesz közömbös a látszólag meglehetősen flegma, bunkó és nagypofájú férfi. Vajon mi lesz ennek a vége, ha a műfaj romantikus komédia? Ugye mindenkinek evidens a válasz? Akkor ne is ragozzuk tovább.

Neil Blomkamp potom harmincmillióból megcsinálta azt, ami más „mágusoknak” (Stephen Sommers, Michael Bay, Roland Emmerich) még százmillióból sem mindig sikerül. A District 9 ugyanis egy zseniális sci-fibe oltott társadalmi kórkép, amely pillanatok alatt földbe döngöl, ujja köré csavar és magával ragad. És mi kell ehhez? Egy nagyszerű rövid (hétperces) doksi (Alive in Joburg) ötlet gyanánt, melynek továbbfejlesztett változata egyszerre szemkápráztató akcióparádé és erős kritikai éllel megfogalmazott társadalompolitikai szatíra. Persze nem árthat az Oscar-díjas Peter Jackson figyelő tekintete és gondoskodó támogatása sem. A trükköket például Jackson cége a Weta Digital készítette. Ez pedig a minőségen is nyomot hagy.

A Rózsaszín sajt után motoszkált bennünk a félelem, hogy megint kong majd az ürességtől a moziterem egy újabb magyar film kapcsán. Nos, a Moziünnep hathatós segítségével ez a blamázs nem fordul elő újra. Premier előtt, féláron vetítik a Tréfát, ami jótékony hatással bír az érdeklődésre. Pótszékek ugyan nem kellenek, de egy általános iskolai osztály révén rendesen megtelik a terem. Persze azt azért el kell viselnünk, hogy a szigorú tekintetű, ámbátor felettébb csinos tanár néni időnként csendre utasítja a két pofára kukoricát habzsoló, néhol zavartalanul csevegő díszes társaságot. Na de ennyi talán még belefér.

Akartam írni egy összeszedett kritikát erről a műsorról.

Egészen addig jegyzeteltem is, amíg el nem jött az a kérdés, hogy ki játszotta Tony Montanát. Az hagyján, hogy ezen egyeseknek gondolkozni kell. Amellett is szó nélkül elmentem volna, hogy láthatóan a műsorban végig sötétben tapogatozó Fábry sem tudja a választ. De amikor felolvassa a nála segítségként megjelenő mondatot, miszerint "a filmet egyébként Oliver Stone rendezte", minden összedőlt.

Elég gazdag a nyelvünk szókincse, ami legalább némi dicsekvésre adhat okot, a sok negatívum mellett. A vaginára is találhatunk egy rahedli kifejezést. Azonban Tóth Barnabás egy újat forradalmasít és csempész be a köztudatba. Nincs mit szégyellni, a cím ugyanis jelen esetben magát a húsos, rózsaszín muffot takarja. Ráadásul a nőgyógyász apuka még azt is megmagyarázza, hogy mitől lesz sajtszagú a lányok nunija. Mint egy agyatlan, posványos, sekélyes és mélyen ostoba amerikai tinivígjátékban. Ajjaj, bajt szimatolunk.

Most komolyan ennyire hülyének néznek minket? Vagy ennyire hülyék lennénk? Ezredjére is simán benyaljuk ezt? Kiszel Tünde reggel buszra vár, hogy megy a tehenészetbe? Én kérek elnézést.

Ha Tarantino odáig merészkedik, hogy egy moziból pimaszul lopkodjon, az nem lehet gyenge eresztés. Alighogy megjelent John Godey regénye (1973), azonnal lecsaptak rá a hiénák, és egy év múlva már a vásznon hódított az egyébként hamar bestsellerré avanzsálódott írott alapanyag. Walter Matthau és Robert Shaw voltak a főszereplői a mai szemmel kicsit talán lassúnak mondható, de még mindig izgalmas és helyenként fordulatos akciófilmnek. Tarantino ebből nyúlta a túszejtők „színes” álneveit, amiket aztán a Kutyaszorítóban című moziban aktívan felhasznált (emlékezzünk: Mr. Brown, Mr. Blues tb). Nem tudunk neheztelni rá ezért.

Nos, itt az ősz, vége a tévés uborkaszezonnak. Tobzódhatunk a jobbnál jobb (atyaég!) műsorokban mindenféle csatornákon. Nézzük először a TV2-t, ami az utóbbi években gyakorlatilag nem, hogy nem lőtt gólt semmilyen műsorával, de a nézettségi adatokat nyálazva kijelenthetjük, hogy kapura sem rúgott. Valamit mindenképpen tenni kellett, ezért a nyáron leigazolták Vágót és kirúgták Gyöngyössy Bencét, valamint Árpa Attilát (továbbra is érthetetlen számomra, hogyan kerülhettek ők eddig is bármiféle csatorna döntéshozói székeinek egyáltalán a közelébe).

Na ezért sem vertük széjjel a házat. A foghíjas nézőtér (összesen négyen székeltünk a teremben) jelzi, hogy a franciák akciómozijának szerény a PR-ja, és a híre sem szálldosott túl messzire. Másrészt a romantika még mindig kifizetődőbb biznisz. A lányok pedig mindig ügyesen konspirálnak a háttérben. A gallok ebben a műfajban is birokra kelnek a jenkikkel. Valamikor sikerül nekik hozni a megfelelő adrenalin szint növekedést (36), valamikor hatalmas luftot rúgnak (Diamant 13). Azért az amcsik még mindig toronymagasan vezetnek (már a technikai háttér és befektetett lóvé miatt is). A Gyors meló pedig nem csökkenti a lemaradást, inkább tágítja azt.  

A romantika és a szerelem évszak független. Így hát nyár végeztével is kapunk belőle egy-egy pirulát. Azt már régóta tudjuk, hogy a forgalmazók ebben a műfajban lemondtak a minőségről és szinte válogatás nélkül minden ócska szemetet a nyakunkba akasztanak. Ennek ellenére a Férj és feleséget hanyagolták egy csöppet. Úgy tűnik már semmi nem volt a zsebben, mivel hirtelen előkapták a tarsolyból és benyomták egy olyan hétre, amikor még semmilyen cukros limonádé nem borzolta a kedélyeket. Hát lehet, hogy maradhatott volna a dobozban vagy a DVD tékák legalsó polcain.

Jon Ronson állítólag igaz történetéből most Clooney-ék csináltak egy vígjátékot. Mit lehet mondani? Ewan McGregor még kérdőjeleket vethet fel, de mindenki Tökije (Jeff Bridges) vélhetően oda fog csavarni. Mindenesetre nehezen fogjuk kibírni 2009. november 6-ig.