Megint divatba jött a főzés. Nemcsak nálunk, szerte a világon. A gasztronómia művészete manapság a reneszánszát éli. Nem csoda, egyszerűen imádunk enni, zabálni, hozzátartozik mindennapjainkhoz, létszükségletünk. Sokszor válogatás nélkül habzsoljuk az élvezeteket nem törődve holmi minőségi elvárásokkal. A blogolás már az internetezés vívmánya. Egyfajta önkifejezési eszköz, mely nagyobb, vagy kisebb rétegekhez jut el attól függően mennyire van promotálva. Népszerűsége iparági mérteket ölt, lassan nincs olyan téma, melyben nem találhatunk valahol egy blogot, beleértve a legextrémebb perverziókat is.

Nora Ephron (A szerelem hullámhosszán, A szerelem hálójában, Földre szállt boszorkány) filmjében furcsa módon e kettőt párosítja. A történet valós alapokon nyugszik. Ephron esetében ez megnyugtató és nem is hivalkodó, hiszen a rendezőnő hajlamos a negédes, cukros elhajlásokra, amiben már az előző munkáinál is bőven volt részünk. Ugyan most sem fukarkodik a heves érzelemnyilvánításokkal, de ez inkább ösztönös, kedves, bájos, mint nyálas. Hiába, no, köti az egyébként kiválóan megírt alapanyag. Nem árt azonban a figyelmeztetés: mindenki tömje meg a bendőjét, mielőtt beül az előadásra, üres hassal ugyanis meglehetősen ciki lesz a véget nem érő gyomorkorgás.

Julia Child diplomata férje mellett a főzésbe menekül az otthonülő háziasszonyok monoton, szürke élete elől. Beiratkozik egy szakácstanfolyamra, és megpróbálja elsajátítani a szakma fortélyait. Olyannyira szenvedélyévé válik a gasztronómia, hogy könyv formájában kívánja megosztani tudását és tapasztalatait. Ez később az amerikai feleségek Bibliája lesz. Julie Powell egy kormányhivatalban dolgozik, de ez korántsem elégíti ki. Többre vágyik. Egy napon férje sugallatára elhatározza, hogy egy éven keresztül megfőzi Julia Child félszáznál több receptjét, és közben egy blogban számol be az élményeiről.

Az, hogy az étel, a főzés tévén is izgalmas lehet már a TV Paprikán is láthatjuk nap, mint nap. Egy film esetében azonban nem elég, hogy Bede Robi fehér kötényben, tizenöt percben elmagyarázza a csirkepaprikás házias elkészítési módját. Ephron tökéletesen adagolja a hozzávalókat, kellően megfűszerezve a történetet. A két párhuzamos életút a múltban és közelmúltban remek ütemben váltogatja egymást. Egyik sem fontosabb a másiknál, egyik sem nyomja el a másikat. Mindkettő egyformán kiemelkedő szerephez jut. A két nő élete szinte összefonódik, sok a közös pont. Mintha Julie Powell 2002-ben újraélné Julia Child ötvenes évekbeli mindennapjait. Mindketten kitörésre vágynak, nem elégednek meg azzal, amit rájuk mért a sors, többet akarnak. Az önmegvalósítás legkifejezőbb eszköze számukra a konyha.

Persze van még egy fontos tényező, ami összeköti őket. Ez pedig a szerelem. Mi más? Julia mögött ott áll a türelmes, megértő, humoros és elragadó diplomata, aki mindenben támogatja és elfogadja felesége hirtelen jött hóbortját. Íme egy ideális kapcsolat, melyben a férj és feleség mindenben, jóban, rosszban társai és támaszai egymásnak. Juliéknál már van egy kis hullámvölgy, ami jelzi, hogy manapság már nem olyan könnyű fenntartani az örökös lángolást. Itt keletkezhetnek kisebb vákuumok, ezek viszont nem biztos, hogy mindenképpen szakítást eredményeznek. Ephron önmegtartóztató és ízléses. Az érzelmek nem kiszínezettek és giccsesek, hanem valóságosak és hitelesek. Nem elhanyagolható az sem, hogy nem merészkednek túl a jó ízlés határain.

A filmet nézve olyan jóleső boldogságérzet ragad ránk. Mindezt két nő sorsán keresztül érezzük, akik rendesen megvívják a napi szélmalomharcaikat, azért, hogy végül elégedettek és megbecsültek legyenek. Ephron a csipkelődő iróniát és a finom humort egyaránt használja, ezek kellemes poénokat eredményeznek. Az ételek páratlanok, gusztusosak. Olyan evési kényszerünk támadhat, mint mondjuk legutóbb a Csokoládé, vagy a Bella Martha című moziknál. Csorog a nyál a szánkban, miközben zabálni vágyunk. Alexander Desplat zenéje pedig sokadszorra okoz gyönyört hallójáratainknak.

Meryl Streep egy kétszeres Oscar-díjas színésznőhöz méltó alakítást nyúlt. A kinézete ugyan borzasztó, a sipítozós fejhangjától legszívesebben falnak mennénk, de a játéka kifogástalan, nem lehet betelni vele. Amy Adams-sel már a Kételyből is ismerhették egymást, bár itt egyetlen közös jelentük sincs. Adams azért még nincs Streep szintjén, de egyre érettebb szerepformálásokkal hívja fel magára a figyelmet. Muszáj kiemelni még Stanley Tuccit, aki évek óta Hollywood egyik legmegbízhatóbb karakterszínésze. Remek formáját átmenti ide is, kiválóan hangolódik rá Streepre, és veszi fel a játék ritmusát, összhangban vele.

Ephron kétórás utazása az érzékek, érzelmek és gasztronómia birodalmába felhőtlenül optimista. Még a kisebb lelki megrázkódtatások ellenére is. Végkicsengése pedig derűs és végtelenül pozitív. Kell ilyen is néha. Ebből talán erőt lehet meríteni a befásult, szürke hétköznapokra. A sok fenséges kaja után pedig mit csinál a hülye kritikus, akinek kopog a szeme az éhségtől? Bemegy az első gyorsétterembe, amit meglát, és két pofára zabálja a sajtburgert. Julia Child arca égne a szégyentől.

Értékelés: 8/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.