Ez a Farkasember olyan lett, mint a nagymama befőttje a spájzban. Minél hosszabb ideig marad ott, annál jobban megérik, annál finomabb íze lesz. Ezt aztán rendesen érlelték, tárolgatták, míg végre bemutatásra került. Az előzetesek biztatóak voltak, ezért sem tudtuk mire vélni az állandó halogatást. Persze jöttek a pletykák a stúdió és a rendező közötti művészi nézetkülönbségekről, újravágásokról, de ebben az esetben ezek rémhíreknek bizonyultak. Mert bizony ez a mozi nem rossz, mondhatni jó. Nem filmtörténeti remekmű, de tisztességes szórakoztatóipari munka. A javából.

Joe Johnston sem az a kapkodó típus. Legutóbb hat éve forgatott, akkor is olyat bukott, mint az ólajtó. A Hidalgo borzasztóan terjengősre és unalmasra sikeredett. Ideális altatóként funkcionált. A főszereplő Viggo Mortensen ellenére is. Előtte azért levezényelt egy-két kasszasikert (Jurassic Park 3, Jumanji), ezek minőségi tényezőit ezúttal inkább nem feszegetnénk. Nincs miért. Legyen elég annyi, hogy ezeknél a munkáknál vélhetően a pénz csörrenése volt a fő szempont. A Farkasember újrájánál viszont az egyik forgatókönyvíró személye már némi garanciát jelenthetett. Andrew Kevin Walker nem ma kezdte a szakmát és a Hetedikkel, valamint az Álmosvölgy legendájával le is tette névjegyét. Senki nem tud nála borzongatóbb, sötétebb, hitelesebb hangulatot teremteni. És ebben most sem kellett csalódnunk.

A klasszikus eredeti a múlt század 40-es éveiben játszódott. Johnston azonban még egyet visszatekert az időkeréken, és 1880-90 környékére helyezte a sztorit. Ez már csak azért sem volt rossz húzás, mert a kor miliőjét tökéletesen adja vissza. Lawrence Talbot (Benicio Del Toro) vándorszínész, régen elmenekült otthonából, a nyugodt kis porfészekből Blackmoorból. Most azonban kap egy levelet bátyja mennyasszonyától Gwentől (Emily Blunt), melyben a nő azt kéri, hogy térjen vissza szülőfalujába, hiszen testvére időközben eltűnt. Mire hazatér, a fivére holttestét már megtalálják. A faluban azt beszélik, hogy egy bestiális szörny aprítja a lakosságot. Talbot természetesen nem nyugszik, és azonnal a legenda nyomába ered, melyben segítségére lesz apja is (Anthony Hopkins).

A Farkasembernél nem sokat kell gondolkozni a csavaron. Az ugyanis már az elején megfejthető. És még briliáns elme sem szükségeltetik hozzá. Mindössze egy leheletnyi logikai képesség. Johnston azonban precízen és kellő alapossággal adagolja a történetből eredő feszültséget és izgalmat. Olyannyira, hogy néhányszor csak nagy odafigyelés árán sikerül megakadályoznunk, hogy a rosszkor kezünkbe vett kólát az előttünk ülő nyakába, vagy fejére borítsuk. A rendező nem akar felesleges szólamokkal fárasztani. Nincs nyoma időhúzásnak és kertelésnek. A bruttó száz perc neki bőven elég ahhoz, hogy egy kerek, egész történetet vázoljon fel. Ezalatt visszakalandozunk a főhős gyerekkorába, a miértekre, motivációkra megfelelő választ kapunk, a családi szálakat felgöngyölítjük, és a kissé brutális gyilkolászásra, hajtóvadászatra is marad időnk. Hiányérzetünk tehát egy csepp sincs.

Pedig el lehetett volna ezt bohóckodni. Például a farkasember átváltozásánál. Egy rosszul sikerült maszk, vagy digitális trükk a paródia szintjére süllyeszthették volna a produkciót. Hiába minden izgalom, ha a főszereplő metamorfózisánál gurul a nézőtér a röhögéstől. Rick Baker (Ed Wood, Men in Black) azonban nem véletlenül a szakma veteránja, többszörös Oscar-jelölt. Az ő trükkjeinél valóban hihető, hogy farkassá változott ember turkál a belsőségekben és szaladgál letépett karral a mezőn. A másik kényes pont lehetne az érzelmi szál. Valós aknaveszély. Johnston viszont itt is figyel. A vonzalom érezhetővé és megfoghatóvá válik, ugyanakkor nem enged a giccs és szirup végletes csábításának. A szenvedély jelen van finoman és árnyaltan. Régen nem láttunk horrorban ennyire szép romantikát.

Az tény, hogy Johnston nem finomkodik az erőszak terén. Miért is tenné? Tudomásul kell venni ez nem gyerekmatiné. Már bocsánat, de hogy nézne ki, ha a farkasember csak úgy karmolászná az áldozatot, mint Mágenheim Julcsit az elszabadult németjuhász a Szomszédok egyik fejezetében. Kész kabaré. Állítólag a stúdió megpróbálta lejjebb vinni a korhatárt, de Johnston nem engedett. Igaza volt. Ki lehet bírni. Legfeljebb nem kell előtte zabálni

A színészek jól teljesítenek. Benicio Del Toro kiköpött vadállat. Nála hitelesebb vérfarkast keresve sem találhattak volna. Még a szeme sem áll jól. Ugyanakkor nem tud olyan antipatikus lenni, hogy egy kicsit ne szurkoljunk neki. Emily Blunt egész egyszerűen gyönyörű. Sugárzik belőle az erotika, pedig egyetlen nüánsznyi képkockától eltekintve végig állig fel van öltözve. A kisugárzása és a tehetsége egyenes arányban áll egymással. Mindkettő kimagasló Végül, de nem utolsósorban Anthony Hopkins. A mester most is nagyon éber. Csakúgy, mint Hannibal Lecter figurájánál ezúttal is elementáris erejű gonoszt varázsol elénk. Hüledezünk és csodáljuk.

A lényeg, hogy Joe Johnston nem barmolta el a legendát. Sőt talán egy újabbat teremtett. A sötét hangulathoz pedig Tim Burton házi zeneszerzője Danny Elfman készített autentikus zenét. A kellemes kikapcsolódást mindössze néhányszor, egy-egy jelenetnél zavarta meg egy kissé a műtermi szag. Azonban lehet, hogy ez is csak kritikusi kekeckedés. Döntse el mindenki maga.

Értékelés: 8/10    

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.