Egy férfi és egy nő. Az egyik producer, a másik műsorvezető. Kénytelenek főnöki utasításra együtt dolgozni, pedig már a megismerkedésük első percétől kezdve utálják egymást. A nőnek épp nincs pasija, de kinézi magának a szomszédban lakó ortopédsebészt, aki Mr. Tökéletesnek látszik. A férfi felajánlja a segítségét az áldozat becserkészésében és egyfajta randiguruként tanácsokkal látja el őt, amik célravezetőnek mutatkoznak. Csakhogy időközben kegyetlenül belehabarodik pártfogoltjába. Egy idő után a nőnek sem lesz közömbös a látszólag meglehetősen flegma, bunkó és nagypofájú férfi. Vajon mi lesz ennek a vége, ha a műfaj romantikus komédia? Ugye mindenkinek evidens a válasz? Akkor ne is ragozzuk tovább.

A rendező Robert Luketic szerény srácnak tűnik. Legalábbis abból a szempontból mindenképp, hogy tudja hol a helye. Tisztában van képességeinek korlátaival. Ezért sem nagyon merészkedik zavarosabb vizekre. Marad a vegytiszta cukrozott limonádé. A Doktor Szöszivel kezdte, a Nyerj egy randit Ted Hamiltonnal  és az Anyád napja című ökörségekkel folytatta. Az elsővel aratott, a másik kettővel szinten tartott. Aztán levezényelte a megtörtént eseményeken alapuló 21- Las Vegas ostromát. Nem volt köszönet benne, bár a nézhetőség határait nem feszegette. Most pedig itt A csúf igazság. Megint szerelmes lángok gyúltak a szívében. Tűzoltókocsi nem volt a közelben, úgyhogy nem menekülhetünk előle.

Luketic eddig sem akarta megváltani a világot, és aktuális szösszenetével sem fogja. Hozza a tőle megszokott átlagos langyit. Amivel mégis jobban járunk, mint a futószalagon gyártott, érdektelen, a valósággal még a legkisebb mértékben sem szinkronban lévő romkomoknál szoktunk, az a Gerard Butler-Katherine Heigl páros közötti szikra és összhang. Na meg egy-két eltaláltabb, viccesebb jelenet. Bár az utóbbi elég hangulatfüggő tud lenni. Persze olyan érzésre, mint az újdonság varázsa még véletlenül sem gondoljunk. A film egy modern Pygmalion történetre hajaz. Csak hát nem G.B. Shaw tollából, hanem három tucatmunkákra szakosodott zugfirkász tehetségéből. Ez a tény pedig a mozi nagy részéből egyenesen ordít.

Először is a férfi-nő prototípusoknál megint a rogyásig megunt fekete-fehér figurákat tolják az arcunkba. Ezerrel megy az általánosítás, a ködösítés. Nincsen finom hangolás, nincsenek színek és különböző árnyalatok. A segédeszközök úgy, mint gyerek és macska vastag filccel kipipálva. A kis szőrös néha megbolondítja a dolgokat, a kölyök meg csak azért van, hogy a Butler által játszotta főhős emberibb oldalát kidomborítsa álmai asszonya előtt. Azt a szájkaratét, amit Heigl és Butler elkövet, már a nyár elején a Nász-ajánlatban is láthattuk, hallhattuk Sandra Bullock és Ryan Reynolds tolmácsolásában. Ennek is vannak szikrázóbb pontjai, mindent összevetve azonban az utóbbi kicsit jobban össze volt gyúrva.

A tanúság semmitmondó közhelyfőzelék. Az ellentétek vonzzák egymást vagy, hogy az ember olyat válasszon, aki mellett egész életen át önmaga tud maradni. Igaz is meg nem is. Azért azokat sem ártana megkérdezni, akik egyszer már úgy léptek ki megkönnyebbülve valamelyik bíróság épületéből, hogy aláírták a válási papírjaikat. A csúf igazságnak vannak olyan momentumai, amit legszívesebben a kukába hajítanánk. Ilyen például a főhősnőnk és az ortopédsebész nyállal túlfűtött románca, vagy Heigl Tarzan imitációja a macskával súlyosbítva.

Azonban találunk olyanokat is, amin lehet felszabadultan röhögni, és ez a sok félresiklást és kényszeredett jópofáskodást figyelembe véve nem is olyan rossz. Heigl vibrátoros bulija az étteremben, és a stadionban művelt orális jellegű mutatvány már túl mehet a mosolygás szolid tartományán. Hozzá kell tennünk gyorsan, hogy ezeket sem először láthatjuk a vásznon. Legfeljebb a szervírozás eltérő egy kicsit. A forgatókönyvírók több fordulat tekintetében olyan hülyének néznek minket, mint Bódi Sylvike a bengáli tigris, amikor végig turnézza az összes bulvárújságot azzal, hogy két éve nincs fickója, és ezért milyen magányos ő éjszakánként. Csak meg ne szakadjon a szívünk a nagy együttérzésben. Méghogy a Heigl alakította nő már egy éve nem volt férfivel, ne humorizáljunk már. Egy kissé komolyabban is vehették volna a feladatot. Ami a finálét illeti, arra ne vesztegessünk felesleges szavakat: kellően romantikus és ízléstelen egyszerre.

Gerard Butler önfeledten komédiázik. A 300 Leonidásza és a Spíler pitiáner szélhámosa ezúttal nevettet, nem is akárhogyan. Minden gesztusánál, mozdulatánál vigyorgunk, az arcjátéka pedig tényleg lenyűgöző, sokszor szavak nélkül is elég kifejező. Ami még ennél is örömtelibb, hogy ezzel a teljesítményével felhozza maga mellé az idétlenség két lábon járó megfelelőjét, Katherine Heigl-t. A nem titkoltan Sandra Bullock pozíciójára törő szőke színésznő most összeszedi magát és csak fele olyan idegesítő, mint a 27 idegen igenben. Butlerrel pedig nagyon megértik egymást. Ez az egyébként remekül megkoreografált táncnál teljesedik ki igazán.

A csúf igazságra rá kell hangolódni, hiszen előre tudjuk mire számíthatunk. Ha az embernek egy kicsit érzelgősebb, szentimentálisabb napja van, könnyen beveheti a gyomra és még jól is érezheti magát. Ehhez nagyban hozzájárulhat a két főszereplő Heigl és Butler remek játéka. A végeredményt tekintve a Nász-ajánlatnál egy fokkal gyengébb, a legutóbbi Férj és felesénél két fokkal jobb. Nem tartozik a romantikus komédiák élvonalába, de a női ellenállás legyőzéséhez elégnek látszik. Könnyed esti előjáték.

Értékelés: 6/10 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.