Ha Tarantino odáig merészkedik, hogy egy moziból pimaszul lopkodjon, az nem lehet gyenge eresztés. Alighogy megjelent John Godey regénye (1973), azonnal lecsaptak rá a hiénák, és egy év múlva már a vásznon hódított az egyébként hamar bestsellerré avanzsálódott írott alapanyag. Walter Matthau és Robert Shaw voltak a főszereplői a mai szemmel kicsit talán lassúnak mondható, de még mindig izgalmas és helyenként fordulatos akciófilmnek. Tarantino ebből nyúlta a túszejtők „színes” álneveit, amiket aztán a Kutyaszorítóban című moziban aktívan felhasznált (emlékezzünk: Mr. Brown, Mr. Blues tb). Nem tudunk neheztelni rá ezért.

Egy átlagos nap a new york-i metrón. Emberek jönnek, mennek, egymás cipőit tapossák, tülekednek és csendesen utazgatnak.  Akárcsak Pesten a Deák és a Nyugati között. Aztán hirtelen minden megváltozik, hiszen a semmiből felbukkan Ryder (John Travolta) és csapata, akik eltérítenek egy metró kocsit 17 utassal. A váltságdíj: 10 millió dollár. Persze fő gengszterünknek azonnal dumálhatnékja támad, és erre alkalmas személyt talál a diszpécserré lefokozott Garber (Denzel Washington) személyében. Miközben kedélyesen elcsacsognak az élet nagy dolgairól – éppen csak a kávé és cigi hiányzik -, az idő pereg. Egy óra után Ryder percenként kinyír egy túszt, ha a lé nincs a kezében.

Tony Scott csinálhat, amit akar soha nem lesz képes kibújni a bátyja Ridley Scott árnyékából. Ebben meggátolja a behatárolt tehetsége is. Az eddigi művei alapján beraktuk őt a megbízható, de nem kiemelkedő tudású iparos skatulyájába, aki pénzt ugyan szépen termel, de értéket kevésbé teremt. Voltak jobb darabok (Az utolsó cserkész, vagy épp a Tarantinoval összehozott Tiszta románc), amiket kiegyenlítenek az olyan katasztrofális mellényúlások, mint A rajongó De Niroval, vagy a Domino Keira Knightley-val. Scott most is foggal-körömmel ragaszkodik Washingtonhoz, mint a bratyó Russell Crowe-hoz, főként, ha egy angyali karakterről álmodozik. Travolta meg könnyedén ripacskodik egyet a gonosz szerepében, mint Berényi Miki a Barátok közt-ben, külvárosi színiiskolás szinten, heves, túlreagált gesztusokkal fűszerezve. Bravó, de inkább maradjunk az eredetinél, ez ahhoz képest túlságosan lapos mutatványnak hat.

Azért mihez tartás végett, hogy el tudjuk helyezni magunkat a térképen, rögvest kapunk az arcunkba egy olyan metróirányító központot, amitől nemes egyszerűséggel leesik az állunk. Ide még dolgozni is más érzésekkel, hangulatban mehet be az ember. Ezen túlmenően Scott meglovagolja a World Trade Center elleni merénylet máig érződő hatásait, a maximális biztosítást, a felfokozott készültségi állapotokat. A bűnözök azonnal terroristának vannak kikiáltva, a tét New York léte, miközben a cél „mindössze” a pénz, és annak fialtatása a támadás következtében megroggyant tőzsdén. A túlzott hisztéria pontos érzékeltetése. Ennyi és semmi több. A továbbiakban Scott előhúzza a tarisznyájából és leporolja megkövesedett és elszáradt bűvész trükkjeit. Klipszerűen rendez, kiereszti a gázt, tövig nyomja a féket, hirtelen vág, ide-oda cikáz, pont valami szakmájából kikopott vizuális DJ. Mutat egy-két városképet, és a mélyből kiszabadulva néhány látványos karambolt, valamint egy elfáradt lendületű, nagypapa tempójú autós üldözést. Csak azért, hogy ezek se maradjanak ki a repertoárból.

Funkciójuk szinte semmi, de hozzá tartoznak az összképhez, amit akciófilmnek hívnak. Foltok kistafírozása, lyukak betömködése céljából ez is megfelel – gondolja Scott az iparos. Nahát, nagyot téved. Ezek sem tudják feledtetni velünk, hogy az alapszituációt eleve nevetségessé teszi a kommandósok teszetoszasága a metróban. Ne próbálják már bemesélni nekünk, hogy két tucat álarcos képtelen semlegesíteni négy fél profi banditát. A Ryder és Garber között kialakuló bájcsevej mentes minden fajta feszültségtől, inkább időt húzó, üres, néhol bántóan bugyuta álkomoly filozofálgatásnak tűnik. Azért is szükséges, hogy Washington Gábriel arkangyali figuráját némileg besötétítse. Persze a finálé meg arra való, hogy ezt újra kifehérítse, mint valami agyonreklámozott szar mosópor, amit valami elcseszett celeb tukmál ránk a tévé képernyőjén keresztül. Az izgalom mesterségesen erőltetett helyzetek által generált, ami úgy bűzlik, mint a hatnapos mosatlan alsógatya. Egyedül a jó szándékú, ám kissé bumfordi polgármester okoz néhány kellemesnek mondható pillanatot a végig percre pontosan kiszámított eseménysorban.

Washington az örökös jó fiú belead apait-anyait. Olykor remegteti az ajkát, könnyeket erőltet a szemébe és ártatlanul réved a semmibe. Ő a mi kis szürke csinovnyikunk, aki hirtelen hőssé válik. A mindennapok szürke eminenciása, aki ha pisztolyt adnak a kezébe úgy lő, mint a mesterlövészek. Na és Travolta a simlis gyerek. Irtózatosan nagy a ripacs készlete, minden finom árnyalatot nélkülözve próbálja lenyúlni a show-t Washington orra elől. Nagyon kényszeredett ez, legszívesebben bohóc sapkát tennénk a fejére, oszt virítson abban, ha ez neki jól esik. James Gandolfiniben viszont joggal bízhatunk. Egyrészt neki vannak a legviccesebb beköpései, másrészt az idők folyamán rápakolt „maffiózós” imázst is sikeresen levedli magáról.

Ne tessék hüledezni, Scott-tól tényleg ennyi az elvárható maximum. Langyos kis akciófilm, tele rá jellemző védjegyekkel, amiket már régen belepett a pókháló, ettől még mondjuk legalább nézhető. A korrekt bevételi eredményeket pedig ezúttal is leteszi az asztalra. Csak hát – immár sokadszorra vetjük fel – az érte fizetett ár szül kételyeket. Ja és eredeti ötletek híján kéretik békén hagyni a múlt csöppet sem unalmas remekműveit. Ámen.  

Értékelés: 5/10    

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.