A Disney és a Pixar közös varázsdoboza újra kinyílik. Mi meg szűnni nem akaró ámulattal lesünk bele. Aztán megint levonjuk a tiszteletteljes konzekvenciát: egyszerűen képtelenek rosszat, vagy gyengét csinálni. Be vannak oltva ellene. Már Pete Docter (Szörny Rt.) rendező párosítása is rendhagyó. A főhősök: egy morózus, zárkózott, morgolódó, folytonosan dünnyögő, hetvenes évei derekán járó nyugdíjas és egy kissé elhízott, de hihetetlenül szeretnivaló ázsiai kölyök.

A két egymástól távol álló generáció találkozása szellemes szócsatákat, akciódús kalandokat és jó néhány megindító pillanatot szerez. Arról nem is beszélve, hogy útközben csatlakozik hozzájuk egy színes tollazatú, ismeretlen eredetű madár és egy beszélő kutya. Animációs filmbe illő kavalkád, ami hozzáértő kezek alatt mesterien működik.

Na de kezdjük az elején. Carl Frederickssen hosszú, boldog házasság után elveszíti a feleségét, hűséges társát, Ellie-t. Egy elmérgesedett konfliktus következtében nyugdíjas otthonba akarják zárni. Carl azonban nem hagyja magát és házát léggömbökre kötve elindul Dél-Amerika dzsungelei felé. Ezzel pedig elhunyt felesége régi álmát kívánja megvalósítani. Nem számol viszont azzal, hogy a ház teraszán ott árválkodik egy segítő szándékkal érkezett kisgyerek.

Olyan kezdést, amit Docter rittyent pár percben, bármelyik nagy nevű játékfilmes rendező is megirigyelhetné. Egy sűrűsített, kivonatos élettörténet a vele együtt járó örömökkel, könnyekkel, boldogsággal és szomorúsággal. Az ember azon veszi észre magát, hogy kiszárad a szája, gombócok keletkeznek a torkában és párásodik a tekintete. Mégis mi ez? Egy elvileg gyerekeknek szánt animációs filmen a bőgés szele környékez. Létezik ilyen? A Fel! gyorsan megadja a roppant egyszerű választ: igen. Minden nevetés mellé jusson egy könnycsepp – mondta valaha minden idők legnagyobb rajzfilmes legendája Walt Disney. Docter számára az ikon szava szentírás.   

A hüppögések, szipogások után pedig elindítja a kalandokkal teli túráját, mely során egy gyerek kirángat egy világtól elszigetelt, fásult, kiábrándult öregurat a felesége halála miatt támadt magányból. Giccses? Nyálas? Ááá, nem, inkább helyes, végtelenül szenzitív és megható. A fokozatosan kialakuló barátság során Carl tati ráébred, hogy felelősséggel tartozik kis potyautasa iránt, amit a kölyök feltétlen ragaszkodással, hűséggel hálál meg. A gyerekeknek valószínűleg ez még vajmi keveset jelent. Nekik maradnak a páratlanul izgalmas akciók, a kifogástalan grafika és a számukra is érthető harsányabb gegek. Meg persze beszélő kutyák, az utálatos gonosz, egy hatalmas repülő tárgy, és a lufikkal segítségével szárnyaló ház. Aztán majd húsz év múlva, amikor a saját csemetéikkel előveszik a polcról és megnézik újra, már jobban figyelnek a mindezek mögött megbújó tartalomra is.

Docter azért élvezettel játszadozik azokkal is, akik már jócskán átlépték a felnőtt kor küszöbét. Bevet mindent, amit a képzeletünk elbír. Sőt talán még többet is. Eléri azt, hogy szurkoljunk a főszereplőknek és folyamatosan, egy pillanatnyi kihagyás nélkül együtt éljünk a vászonra varázsolt történettel. Ráadásul jól keveri a természetes, kicsit sem megjátszott érzelmeket a lélegzetelállító akciókkal. Persze abból sem enged, hogy néhány olyan poént is bedobjon, ami a kisebbeknek nem okoz olyan jóízű röhögést, mint nekünk, öregebbeknek.  Docter felnőttes intellektualitása tökéletesen illeszkedik gyermeki lelkületéhez. Ezáltal válik a Fel! igazán kortalan szórakozássá, ami mindenki számára hordoz komoly és figyelemreméltó tanúságokat.
A szinkron ezúttal is nívós munka. Ez az animációs filmeknél – ellentétben a játékfilmekkel – nem jelent problémát. A nagy „öregek” Makay Sándor, Tordy Géza, Csuja Imre jól megférnek a hazai celebvilág egy-két hírhedt figurájával, Gangsta Zolee-val és Hujber Ferenccel.

A Disney és a Pixar töretlen lelkesedéssel lövöldözik a pozitív világlátással és optimista reménysugarakkal teletömött nyilaikat. Tavaly a Wall-E-nál Oscart vizionáltunk, most sem tesszük ezt másként. Az a jóslat bejött, ennek sincs kisebb realitása. Mindenesetre a vetítés végeztével a sötét, hideg estébe érve ösztönösen felpillantok az égre. Milyen jó volt egy kicsit szárnyalni, repülni. A képzeletben. És milyen rohadt nehéz leszállni onnan. A valóságba.

Értékelés: 9/10  
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.