Neil Blomkamp potom harmincmillióból megcsinálta azt, ami más „mágusoknak” (Stephen Sommers, Michael Bay, Roland Emmerich) még százmillióból sem mindig sikerül. A District 9 ugyanis egy zseniális sci-fibe oltott társadalmi kórkép, amely pillanatok alatt földbe döngöl, ujja köré csavar és magával ragad. És mi kell ehhez? Egy nagyszerű rövid (hétperces) doksi (Alive in Joburg) ötlet gyanánt, melynek továbbfejlesztett változata egyszerre szemkápráztató akcióparádé és erős kritikai éllel megfogalmazott társadalompolitikai szatíra. Persze nem árthat az Oscar-díjas Peter Jackson figyelő tekintete és gondoskodó támogatása sem. A trükköket például Jackson cége a Weta Digital készítette. Ez pedig a minőségen is nyomot hagy.

Az idegenek már köztünk vannak. Húsz éve érkeztek Johannesburg városa felé, az emberek pedig félelmükben gettókba kényszerítik őket embertelen körülmények közé. Éhezés, kényszermunka, fegyverkereskedelem és megalázó kiszolgáltatottság. A Multi National United nevű cég egyik embere Wikus van der Merwe azt kapja feladatául, hogy az idegeneket a 9-es körzetből egy a fővárostól 200 kilométerre lévő a lakosságtól még inkább elszeparált helyre telepítse ki. Persze a vállalatnak ennél aljasabb a szándéka: minden áron meg akarja kaparintani az idegen civilizáció ultramodern technológiáját és fegyverarzenálját, amely dollár milliárdokat érhet. Merwe végül összeszed egy vírust, amely oly mértékben megváltoztatja a génállományát, hogy hamarosan maga is űrlénnyé válik. Ekkor szembesül az eddig általa kiszolgált cég ocsmányságaival, és azzal, hogy az MNU a testében hordozott felbecsülhetetlen érték miatt képes arra, hogy nemes egyszerűséggel likvidálja őt.  

Neil Blomkamp alternatívnak, utópisztikusnak tűnő víziója nagyon is valóságos és aktuális jelent vázol. Azt a kárörvendő vigyort pedig, ami a kissé meghökkentő történet hallatán ül ki az arcunkra, hamar letörli onnan. Csak egy kicsit kell mögé látni és kiderül, hogy a földönkívüliek Blomkamp olvasatában azok a bevándorlók, feketék, romák és más kisebbségek, akik a szegregáció és a faji megkülönböztetés áldozataivá válnak. A rendező saját fészkébe piszkít, amikor a dél-afrikai társadalmat állítja középpontba, ahol a bevándorló ellenesség olykor hisztérikus méreteket ölt. Persze erős csőlátásról és vakságról tennénk tanúbizonyságot, ha csak és kizárólag erre az országra összpontosítanánk. Ha tetszik, ha nem globális problémáról van szó, amire az egész világ képtelen választ adni, inkább mismásol, terel és lesüti a szemét.

Blomkamp intoleráns társadalomképét egy velejéig korrupt, manipulatív és gonosz fiktív mamutcég teszi teljessé. Az MNU jeleníti meg az emberi kapzsiságot, kizsákmányolást, mohóságot, amiknek hátteréhez még hamis ideológiát is kreál. A vállalat attól sem ódzkodik, hogy piszkos kis játszmáihoz magánhadsereget tartson fenn, ami biztosítja a totális erőfölényét a gyengébbekkel szemben. A rendező a maga szerény eszközeivel ébresztget Csipkerózsika álmunkból, felhívja a figyelmet az előttünk tornyosuló máig megoldatlan problémára, anélkül, hogy túlmisztifikálná, és túlságosan direktté tenné azt. A hitelességre ügyelve kezdetben dokumentumfilmbe ágyazva tálalja a történetet. Megszólalnak a fiktív cég alkalmazottai, vezetői, tőlük független szakemberek, sőt még Merwe családtagjai is. Aztán a csata sodrában ezek a kommentárok elhalnak és a film háborús tudósításba csap át. A kézikamera végig az események közvetlen közelében marad. Mintha csak a CNN-t néznénk.

Blomkamp attól sem retteg, hogy vérrel, szétmarcangolt emberi testrészekkel nyomatékosítsa a borzalmakat, amiből a kamera is kap egy kis kóstolót. Legutóbb Az ember gyermekeiben láthattunk hasonlót. A mozgalmas részek könnyedén feledtetik velünk az agyonpúderezett blockbustereket. Lám kevesebb pénzből is fel lehet építeni egy olyan csimm-bumm cirkuszt, amitől eláll a lélegzetünk, és ami ötvenszer többet ér, mint a Transformers robotorgiája. Blomkamp nem rejti véka alá, hogy jobban szimpatizál a földönkívüliekkel, mint az azokat eltipró óriásokkal. A rendező főhőse ráadásul egy szokatlanul pitiáner alak, aki része az elnyomó gépezetnek, ezáltal erősíti ellenérzéseinket. Még akkor is önző és kisstílű, amikor az idegen vírus megtámadja a szervezetét. Amikor ráébred arra, hogy ő sem lesz más, mint egy földönkívüli, megnövekedik benne az összetartás ereje, ami egyúttal elszigeteltséget és egyfajta reményt jelent számára. Blomkamp még azzal sem merészkedik túl messzire, amikor egy kis érzelmet visz a filmbe. Óvatosan, jó ízléssel teszi ezt, nem kell rögtön egy E.T.- féle habcsókra gondolni. Persze az sem volt rossz annak idején.

Miből lesz a cserebogár? Egy reklámfilmes Peter Jackson szárnyai alatt a műfaj egyik legjobbját prezentálja, messze lekörözve az óriásnak számító kisiparosokat. Persze hiú ábránd lenne azt hinni, hogy Blomkamp filmjétől a világ hirtelen megváltozik, az emberek mentalitása, gondolkodása száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Ennek ellenére a direktor bátran szórja fricskáit, és még véletlenül sem akar politikailag korrektek látszani. Miközben kifogástalanul szórakoztat, nem hanyagolja a komolyabb mondanivalót sem. Na ez az igazi blockbuster kedves Barátaim!  

 Értékelés: 9/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.