Miben más ez, mint a többi szirupköltemény? Például abban, hogy ezúttal két idősebb ember mutatja ki egymás iránt érzett hirtelen fellángolt érzelmeit, nyegle kamaszok vagy jóképű macsók és gyönyörű Barbie babák helyett. Ez azonban még nem biztos, hogy meggyőző tényező, hiszen erre volt már precedens korábban is (Lesz ez még így se, Becéző szavak). De ha már két ilyen nagyszerű művész, mint Dustin Hoffman és Emma Thompson között alakul ki egy szívet melengető románc, az elgondolkoztató lehet. Főként, hogy ez a film miattuk működik igazán.  

Harvey Shine (Dustin Hoffman) épp Londonba tart lánya esküvőjére, akivel az utóbbi időben meglehetősen eltávolodtak egymástól, olyannyira, hogy az jobban kötődik nevelőapjához, mint hozzá. A munkahelyén sem valami rózsás a helyzet, hiszen a fiatal tehetségek egyre jobban háttérbe szorítják, így a főnöke ki akarja rúgni. Mivel a lagzi előtti fogadás kínosan telik számára, az állását pedig próbálná megmenteni, inkább haza akar menni Amerikába. Azonban lekési a gépet, e fölötti elkeseredésében betér egy reptéri étterembe. Itt ismerkedik meg az izgalmas és vonzó Kate-tel (Emma Thompson). Hangulatos napot töltenek együtt, mely után nehézzé válik a búcsú….

A filmszakmában szinte null kilométeresnek számító Joel Hopkins először Emma Thompsonnak küldte el a könyvet. A színésznőt azonnal behálózta az alapanyag. Mivel a Felforgatókönyvben már dolgozott együtt Hoffmannal és kellemes benyomásokat szerzett róla, sőt jó barátok lettek, rögtön rágondolt Harvey karakterénél. Ennek fényében érdekes, hogy a legenda szerint Mery Streep – aki a Kramer kontra Kramerben volt a partnere – kifejezetten nem szerette Hoffmant. Állítólag az első találkozásuk alkalmával a kicsi huszár megfogta a mellét és böfögött egy nagyot. Nos, Dustin nem maradt közömbös a Szerelem második látásra szkriptje iránt, így örömmel vállalta a munkát és Londont a forgatás kedvéért.

Vajon két ennyire eltérő figura vonzódna –e egymáshoz a mindennapokban, ha kilépnének a képzelet birodalmából? Először azt gondolnánk, hogy nem. Aztán amikor a párhuzamos sorsok keresztezik egymást és jobban megismerik egymás félelmeit, szorongásait, hibáit, érzéseit és bizonytalanságait, már közel sem vagyunk biztosak korábbi elutasító álláspontunkban. Harvey első blikkre egy magányos, házsártos olykor goromba és idegesítő pacák, akinek hatalmas érzelmi adósságai vannak családjával szemben. Erre jön a munkájában keletkezett zavar, ami még inkább erősíti a káoszt a lelkében. Kate az anyja fogságában él amióta az apja elhagyta őket. Kapcsolatban már szinte nem is reménykedik, magányra van berendezkedve.

Ebben a helyzetben találkoznak, és ez jótékony hatással van mindkettőjükre. Harvey szarkasztikus cinizmusa hirtelen jópofa humorba csap, Kate pedig képes lesz mosolyogni, jóformán kivirul, feledve addigi gyakori undokságát. Azért is életteli ez a kapcsolat, mert meg van benne a szomorúság, az öröm, a félelem, a húzódozás, a kétely és a naiv ábrándozás. Mintha csak a való világban lennénk. Ehhez képest néha talán túlzónak tűnhet a sok kedves, meghitt egyúttal felemelő pillanat. A giccs és a negédes cukormáz azonban mindössze kerülget bennünket és a jó ízlés határain belül marad. Természetesen valakinek öreguras lesz a tempó (annak ellenére, hogy egy hétvége alatt bonyolódik a cselekmény), és túl sok a ránc, hiszen főhőseink már nem hamvas arcú szüzek.

Hopkins mégsem egy klimaxos asszony és kapuzárási pánikban szenvedő férfi csörtéjét eleveníti meg. A két ember beszélgetései lefegyverzően egyszerűek, ugyanakkor nyoma sincs bennük a szokásos üres, felszínes locsogásoknak. A direktor végig a dráma és a komédia határvonalán egyensúlyoz. Az egymás felé irányuló bizalom, apró és nagyobb titkaik felfedése lehetetlenné teszik a komolytalanságot, de a finom humort, csipkelődő iróniát nem nélkülözi a mozi. A kisebb konfliktust generáló jelenet a mobiltelefonok és egyéb szerkentyűk világában némileg bizarrnak hat, viszont a finálé végre híján van a túlzott teatralitásnak. Embertömegben, biciklisek között, szépen, csendesen sétálgatva. Attól még szép és mély, hogy nem kirívó és ünnepélyes.

Dustin Hoffman megint zseniális. A hetvenkét éves színész maximum hatvannak fest, jutalomjátékának pedig minden rezdülése gyöngyszem. Manírok nélküli, végtelenül természetes alakítása, kissé darabos járása, izgága tekintete nehezen vésődik ki az emlékezetünkből. Emma Thompson intelligens középkorban lévő szinglije kellően alkalmazkodik Hoffmanhoz és könnyedén egy szintre keveredik vele. Két szenzációs játék, amely megérdemelt Golden Globe- jelöléseket eredményezett. Kár, hogy tovább nem jutott.

Hopkinsnál megtörténik, hogy egy negyven és ötven közötti nő beleszeret egy nála húsz évvel idősebb, egy fejjel alacsonyabb férfiba. Mi pedig minden kétkedés nélkül elhisszük neki, mert végig komolyan gondolja. Két ember, egy véletlenszerű találkozás, az életek mögött megbújó kisebb-nagyobb drámák és egy izgalmas hétvége. Hopkins nem újraértelmez, hanem elbűvölően mesél, miközben táplálja bennünk a hitet, hogy sohasem késő, mindig van esély az újrakezdésre. A szerelemben is. 

Értékelés: 7/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.