Stephen Sommers alighogy leakadt a Múmia projektről, máris talált magának egy másik szériát, amelyben kiélheti megzabolázhatatlan vizualitását. Mindent, amit tanulópénz gyanánt elsajátított, most belegyűrte a G.I. Joe-ba, sőt valószínűleg űberelni próbálta azt, ezért űzte hajtotta, talán meg is korbácsolta a látványért felelős szakembereket. Az ember ezúttal is játékszer, mint a gyerekeknek a hintaló. Újrahasznosítható termék, amit be lehet dobni két tűzijáték közé. Nem jó ez így, de ettől még trendi.

Csak idő kérdése volt, hogy mikor húzzák elő ezt a kártyát a pakliból. Michael Bay és Spielberg gyermeke a Transformers megágyazott az elit osztagnak. Különben is képregényen és rajzfilmen már működőképes volt, miért pont a moziban mondana csődöt? A Hasbro dörzsölgette a márkát, a Paramount pedig hosszas kivárás után, többszöri próbálkozást követően végül rábólintott Sommers elképzeléseire. A direktor pedig nem habozott és rögtön leszerződtette Hollywood feltörekvő csillagait, jól csengő márkaneveit (Channing Tatum, Sienna Miller, Joseph Gordon Lewitt, Rachel Nicols), akik mellé dadusnak odapakolta az időnként felbukkanó rutinos rókát, Dennis Ouaid-et (ki is röhögteti magát rendesen). A forgatókönyvben pedig segédkezet nyújtott Larry Hama a képregény sorozat írója, aki meggyőzte Sommerst arról, hogy Kígyószem végig néma maradjon az eredeti tervekkel ellentétben. Ezzel meghozták az egyetlen jó döntést a G.I. Joe-val kapcsolatban. Ezt a filmet kizárólag a látvány kavalkád menti meg az enyészettől, pedig azt is innen-onnan csórják össze.

A fanatikusoknak nem kell különösen ecsetelni a sztorit a többieknek kivonatosan annyit, hogy G.I. Joe nevű titkos katonai csapat a legmodernebb fegyverarzenált és kém technológiát veti be a velejéig korrupt fegyverkereskedő Destro, illetve a mögötte álló Kobra szervezet ellenében. Ezeknek a férgeknek a célja mi lehetne más, mint a hatalom megszerzése és a világ elpusztítása. Ennél alább nem mehet egy magára valamit is adó szkript.

Na, akkor agyakat kikapcsolni, székeken hátradőlni, lehet popcornt majszolni és kólát szürcsölni, hiszen indul az újabb szellemvasút a digitális trükkök barlangjába. Ha a Harry Potterben függőhíd omlott össze és vált egy perc alatt semmivé, itt egyenesen az Eiffel tornyot zúzzák porrá, teszik a földdel egyenlővé. Persze nemcsak a felszínen folyik az ádáz küzdelem, lemegyünk a víz alá is, ahol animációs filmekbe illő halak úszkálnak, miközben a Csillagok háborújához hasonlatos űrhajók bombázzák egymást. Nem hiányozhat a koktélból a Mátrixos elhajlás és az akrobatikus ugrabugra sem. Az autóipar fejesei pedig szörnyülködve nézhetik, hogy mennyit kocsit törnek össze, mondjuk, mostanában úgysem veszi ezeket a kutya sem. A függetlenség napja című Roland Emmerich opus pedig akkor dominál, amikor a fekete tökös legény, Marlon Wayans úgy üldözi a gyilkos robbanófejeket, akár Will Smith a földönkívülieket.

A köret tehát olyan, mint a gyorsfagyasztott sültkrumpli, mégis elcsócsáljuk valahogy. Na de milyen a főétel? Egyszóval és velősen: pocsék. A vezényszavak „hidraulika”, „kibernetika” és egyéb nyalánkságok, mindegy, hogy kínai vagy maszlag, a lényeg, hogy ne legyen semmi értelme, logikát pedig semmiképpen ne találjunk benne. A forgatókönyvben bődületes lyukak tátongnak (ide a cérna és a tű is kevés lenne), gyengeségét illetően pedig árulkodóak az ilyen mondatok, minthogy „ a tudás fél győzelem”, vagy a „gonosz miért lett ilyen”, és ezek még korántsem a szakadék legaljáról valók. Minden igyekezetet akceptálni kell, Sommers pedig majd beleroskad abba, hogy a báboknak emberi arcot adjon. A kiválasztottaknak ezért háttértörténeteket farigcsál, melyet flashbackek formájában prezentál. Ez arra jó, hogy némi lélegzetvételhez jussunk, illetve a pirotechnikusok és a monitor előtt ülő számítógépes zsenik is szusszanjanak egy kicsit. A humort felejtsük el, az olyan fapados, mint a Mikroszkóp Színpad társulatáé. A francia kaland előtt például az egyik izomagy annyit képes kinyögni, hogy „bírom a croissan-t”. Érdemes azonban Dennis Quaid arcát és megnyilvánulásait figyelni a végső ütközet közben. Garantáltan kacajra ingerel. Pedig kétség sem férhet hozzá, hogy nem ez volt a cél.

Apróhirdetést kéne feladni, azzal, hogy jelentkezzenek azok, akik Channing Tatumból nívós, valamiféle értéket képviselő színészt tudnának varázsolni. Bátorságból jelest kapna az illető, hiszen a gyerek a Bunyóban és most is meggyőz arról, hogy ennél az igen szerény produktumnál többre nem képes. Ennyiben merül ki az ő művészete. Hollywoodban megél belőle. Marlon Wayans a jópofa fekete srác a szomszédból. Kár, hogy csak faviccekben tündököl, ettől pedig inkább viszket a tenyerünk, semmint rázkódunk a röhögéstől. Sienna Miller dögös vadmacska, felturbózott cicikkel, és ugyanezt a szerepet tölti be a Dobó Katához hasonlító Rachel Nicols. A különbség, hogy ő anyanyelvi szinten beszéli az angolt, és így van esélye a sztárrá váláshoz a tengerentúlon. Joseph Gordon Lewitt olyan sablonos és roskatag gonosz, amilyet csak elbír a vászon.

Sommers korlátolt tehetsége mindössze a detonációkig és a hangos csatzajig terjed. Valakit még kikapcsol és szórakoztat, a többség azonban vélhetően látványosan unatkozik, ásítozik, vagy talán el is bóbiskol. Mindezt egy ocsmány forgatókönnyel megspékelve, amit még a szappanopera producerek is visszadobnának átgondolásra. Persze itt is a lehetséges folytatásokra megy ki a játék, amit jelez a végén kikandikáló elvarratlan szál. A többéves elfoglaltság biztosítva lenne, de muszáj ezt erőltetni?  Mondjuk ki hangosan és egyöntetűen: nem.  

Értékelés: 3/10
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.