Megint ránk tört a Potter mánia. Itthon ráadásul versenytárs nélkül. Minek is a konkurencia, hiszen a tengerentúlon tarol, bevételi rekordokat döntöget és bizonyára Magyarországon is kisebb mértékben ugyan, de megtömködi a zsebeket. A csali mindenesetre jól működött. Már tavaly télre beharangozták az aktuális epizódot, amiből aztán nem lett semmi, csak etetés, előzetes morzsák formájában.

Aztán a tili-toli végeredménye az idei nyár, többszöri vágással, finomhangolással. Nem mindig válik be, de most megérte csiszolgatni, csinosítgatni. David Yates-nek egyfajta referencia a Potter-széria. Előtte a State of Play című minisorozatot terelgette, amiből mozi is készült, nemrégen láthattuk gyümölcsét (A dolgok állása). Miután az előző epizódot kissé elbarmolta - amit a rajongók fanyalgása és az ellentmondó fogadtatás fényesen igazolt -, már az is csoda, hogy egyáltalán kaphatott még egy esélyt. Azonban a megelőlegezett bizalmat meghálálta, olyannyira, hogy az utolsó két befejező részt szintén rendezőként jegyezheti. Ahogy tehát marad a lassan felnőtt korba lépő egykor volt gyereksereg, Yates-nek sem kell egyelőre más projektet keresgélnie. Más kérdés, hogy van –e reális lehetőség arra, hogy valaha kilépjenek Potter árnyékából. Megelőlegezzük, hogy nem lesz könnyű feladat, sőt verejtékezni fognak akár egy ló, amikor megbirkóznak ezzel.


Potter a Félvér hercegben visszatér barátaival, Ronnal és Hermionéval Roxfortba. A kis varázslót nagy kihívás várja a suliban. Dumbledore professzor megbízásából az egyik tanár, Horatius környezetébe kell férkőznie, hogy megtudja Voldemort sötét titkát, amivel közelebb kerülhet a gonosz Nagyúr legyőzéséhez.

Yates minden igyekezetével, erejével azon fáradozik, hogy megfeleljen a könyörtelen rajongói elvárásoknak. Sokszor elhangzott kifogás ugyanis, hogy a filmekből fontos részletek hiányoznak, a történet erőteljesen zanzásított, az ábrázolás elnagyolt és a hangulat sem adja teljes mértékben vissza J.K. Rowling regényének szellemiségét, varázslatos világát. Éppen ezért most az eddigiekhez képest kevesebb az akció és több láncszem aprólékosabban van kibontva. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne ügyelnének a látványra, hiszen alapvetően a Potter-mozik mégiscsak ebből táplálkoznak. A függőhíd szétrombolása például parádés kezdet, amire azért szívesen csettint egyet az ember.

Aki azt várja, hogy Yates végig ezer fokon ég és szemkápráztató vizuális orgiát celebrál, az csalódni fog. Pontosan a hű adaptáció érdekében néha fékez a tempón és megfontolttá, részletezővé válik. A karakterek lelki világát, gyötrődéseit, kételyeit, érzéseit elemzi, ami csak olykor-olykor csap át unalomba, közönybe. Amikor végképp elszenderegnénk, esetleg ránk jönne az ásítási kényszer, biztos, hogy bedob egy izgalmas csavart, vagy kisebb mágiát az érdeklődés fenntartása végett (Ronéknál töltött vakáció). A komor, néhol kimondottan baljós hangulatot pedánsan ellensúlyozza a szereplők között kialakuló pislákoló románcokkal. Ez elvileg kényes mező lehetne Yates számára, hiszen itt nagyokat taknyolhatna. Azonban nem cukrozza túl a dolgokat, inkább bájosan, gyermeki naivitással közelít a flörtökhöz, kerülve a negédesség csapdáját.

A rendező nemcsak ebben önmegtartóztató, hanem a trükkök, kisebb varázslatok adagolásában is. Csak annyira és csak oly mértékben hozakodik elő velük amennyire a sztori feltétlenül megkívánja. A finálé tragikus atmoszférájában szinte kiiktatja a színeket, jóformán fekete-fehérben élvezhetjük a képeket. A befejezés kiszámíthatóságát mindazonáltal nem képes kompenzálni. Ettől függetlenül megható pillanatokat szerezhet, még azoknak is, akik a regény ismeretében már régen tisztában vannak ezzel. A játékidő viszont ezúttal is vesegondokat okozhat. Többen mit sem törődve azzal, hogy esetleg lemaradnak valamiről sietősen távoztak a mellékhelyiségbe, hogy aztán kutyafuttában rohanjanak vissza a terembe. Ez esetben sem vagyunk száz százalékig meggyőzve, hogy indokolt a sanyargatás ezen fajtája.

Daniel Radcliffe-ben ott a félelem, hogy nem tud megválni a későbbiekben Potter jelmezétől. Talán ezért meztelenkedik, ha kell Peter Shaffer: Equus című darabjában az angol színpadokon. Ezúttal átlagosan teljesít, hozza a szintet, igaz átugrani nem tudja. Rupert Grint és Emma Watson ugyanebben a cipőben jár. Tegyük hozzá, hogy Watsonból nagyon jó nő lett az évek során. A sztárok, Jim Broadbent, Michael Gambon, Alan Rickman, vagy Maggie Smith megbízhatóan játszanak.

David Yates megfelelően előkészíti a majdan két részletben megérkező befejezést. Sőt még azokban is érdeklődést csiholhat, akik eddig csak a könyvet bújták, és egy kézlegyintéssel letudták az ebből készült filmeket. Azok meg végképp revideálhatják álláspontjukat, akik nem láttak fantáziát a Rowling által felépített mítoszban. Gyerünk Harry a végső etapban úgyis győzni fogsz!   

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.