A Star Trekhez kétféleképpen lehet viszonyulni. Vannak azok, akik feltétel nélkül imádják, és persze akadnak olyanok, akik azonnal elkapcsolnak, ha meglátják a kissé megfakult réges-régi széria, esetleg valamivel újabb társaik képkockáit (e sorok írója körülbelül öt perc után veszi igénybe a távirányító segítségét). Azonban azt még a legádázabb fanatikusok is elismerik, hogy az utóbbi időben a Star Trek sorozat filmes szakasza partvonalra került, ezért sem ártott neki a vérfrissítés.

J.J. Abrams ki is pakolt minden közelmúltban felbukkant, illetve eredeti szereplőt, mindössze Spock kapitánynak, azaz Leonard Nimoynak jutott egy villanásnyi epizód (William Shatner rendesen berágott emiatt az alkotókra). Divatos mostanság a prequel, az X-Mennél alig egy hete próbálkoztak ugyanezzel, amire kissé elhúztuk a szánkat. De a kritikusok sem emelték mennybe Rozsomák rögös életútjának bemutatását, a közepes baráti jelző volt a film minősítésénél. Abrams zseniális televíziós sorozatokat protezsál vagy protezsált (Alias, Lost), a Lostnál egyesek egyenesen tévétörténelemről beszélnek. Persze a Retekklubon inkább nyomják a Cobra 11-et, a Lostot meg könnyedén átpasszolták egy kisebb kábelcsatornának, mondván nem megfelelő a nézettség. Na igen, hiszen ezen gondolkozni is lehet, az pedig már régen nem járja errefelé.

Abrams mozis biográfiája már sanyarúbb képet mutat. A Mission Impossible III Tom Criuse-sal nagy zuhanórepülést produkált, talán végleg a feledés sűrű homályába taszítva a projektet. A feladat most éppen ennek az ellenkezője volt: fel kellett támasztani halott poraiból a Star Trek nevű franchise-t. A direktor még kissé túl is teljesíti a kívánalmakat, hiszen akciódús és látványos vizuális orgiájára még azok is rácuppanhatnak, akiket eddig teljesen hidegen hagyott ez az űrséta.

Tulajdonképpen a sztori nem igényel egy-két mondatnál többet. Hagyományos előjáték, amelyből kiderül, hogyan áll össze az Enterprise klasszikus legénysége. Persze ezt az utat gigantikus érzelmek, konfliktusok és egy soha el nem feledett bosszú teszik göröngyösebbé. Pont úgy, ahogy egy nézők kegyeiért maximális erőbedobással harcoló blockbusterben általában lenni szokott.


Azt talán még Gene Roddenberry a sorozat szülőatyja sem gondolta volna, hogy egyszer majd ily sűrűségben és mennyiségben záporoznak az akciók egy Star Trek filmben. Kár, hogy nem élhette meg, büszke lenne rá. Abrams hanyag eleganciával sutba dobja a könnyes nosztalgiázást, és a mai, modern kor igényeinek, követelményeinek megfelelően alaposan felpörgeti az eseményeket. A nemrégen látott X-Mennel ellentétben itt a szélvész sebességgel, eszeveszett tempóval tálalt látványosságok mellé hús-vér karaktereket, és másodpercre pontosan megtervezett, kifogástalan ütemű forgatókönyvet kapunk ajándékba.

A Star Trek legalább annyira Spock, mint Kirk mozija. Párhuzamosan követjük figyelemmel gyermekkorukat, felnőtté válásukat. Kirk cinikus, humoros, nagypofájú, ugyanakkor lebilincselő észjárású figurája élesen szemben áll Spock hűvös, kimért, racionális, rezignált jellemével. Éppen ezért első találkozásuk alkalmával kirobban közöttük az ellentét, amely szenvedélyes, vitáktól hangos konfrontációkban ölt testet. Ez a viszály a mozi lelki mozgatórugója, átível az egész történeten és a végén csendes megbékélésbe torkollik, mellyel egy örökké tartó barátság veszi kezdetét. Abrams ügyesen taktikázva bontja ki az összecsapás fázisait, a fokozatosan parázsló hangulatot és a katartikus erejű robbanást. Emellett még egy olyan ravasz szerelmi cselt is bevet, amivel a kitartóan hűséges rajongókat is meglepheti.

A direktor valóban páratlan képi atmoszférát teremt, ami már-már űbereli azt, amit George Lucas hozott létre az első három Csillagok háborúja epizód során. Az elrugaszkodó fantázia mindenképpen szükségeltetik ehhez is, no meg persze némi türelem sem árt, hiszen a műszaki, tudományos halandzsák néhol fokozottan előtérbe kerülnek. A káprázatos űrcsaták viszont többszörösen kárpótolnak ezekért. Abrams tudatosan törekszik arra, hogy a sorozat árnyékából kilépve műve önállóan is megállja a helyét és képes legyen a törzsgárdán kívül újabb nézők megszólítására. Kevéssé utalgat például, és bámulatos tér-idő játékát is mindenki számára közérthetően vezeti elő.

Chris Pine szerencsére nem egy szokványos szépfiú. Emberi arcot kölcsönöz Kirknek azzal, hogy olykor hepciáskodik, forrófejű és szemtelenül nagyarcú. Ugyanakkor mégis szerethető figura, többek között remek beszólásai miatt is. Zachary Quinto érzelemmentes ábrázata ugyanolyan kiválóan működik, mint a Hősökben. Zoe Saldana a csini, fekete szépségek táborát gyarapítja, aki ha kell harcias, ha kell szerelmes és gyöngéd. Simon Pegg a tőle megszokott vicces bolondot hozza, gikszerek nélkül. Karl Urban kellőképpen erélyes és határozott McCoy doki megformálójaként. Eric Bana viszont felismerhetetlen maszkban tündököl gonosz Néróként. Winona Ryder idősebb anyukaként szokja a rá váró szerepkört.

Ha az X-Men-nél egy hete korholtunk és fintorogtunk, akkor ez esetben most feltétlenül dicsérnünk kell. A 2002-es kutyát sem érdeklő Nemezis után J.J Abrams és csapata új fazont szabott egy kimúló félben lévő mítosznak. A Star Trek lüktető varázslata sebtapasz az elmúlt évek kínos vergődésére. Csak így tovább, heveny érdeklődéssel várjuk a lehetséges folytatásokat. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.