1971. Németország, akkori NSZK. Megalakul a szélsőbaloldali nézeteket valló, neomarxista ideológiát követő Vörös Hadsereg Frakció (RAF). Vezetői. Andreas Baader és a népszerű újságírónő: Ulrike Meinhof. Akcióik célpontjai politikusok, rendőri vezetők, ügyészek. Radikális eszközeikhez támogatókat is találtak saját országuk fiatal nemzedékéből és a szocialista tömbhöz tartozó más országokból is. Sőt az Izraellel és Amerikával szemben álló arab államok szintén melléjük álltak

A Baader Meinhof csoport alapos körültekintéssel járja körül a Vörös Hadsereg Frakció létrehozását, működését, vezetőinek elfogását, bebörtönzését és a kiszabadításukra tett kísérleteket. Bernd Eichinger német filmpápa tűzte tollhegyére a sztorit és emellett harmadmagával a produceri teendőket is ellátta. Pályafutása darabjai között ott díszeleg A bukás, a Parfüm és még vagy egy tucat alkotás, mellyel jelentős hírnevet szerzett, és egyfajta mogullá nőtte ki magát hazájában. Rendezőként pedig – némi meglepetésre – Uli Edel neve jött számításba.

Edelről tudni kell, hogy 1981-ben elkészítette a Christiane F – Az elveszett generáció című munkáját, melyben dokumentarista hitelességgel mutatja be a korszak ifjúságának drogfogyasztási szokásait. Annyira hű kórképet rajzolt, hogy több iskolában osztályfőnöki óra keretében is levetítették, elrettentés gyanánt. Még egy hollywoodi mozi – Az utolsó kijárat Brooklyn felé – és akkor jött a nagyasszony Madonna (aki a saját férjét sem kímélte) és azonnal parkoló pályára állította a német direktort. A tanú teste – melyben Madonna és Willem Dafoe hancúrozott többnyire ruhátlanul – irdatlanul nagyot bukott, magával rántva a mélybe Edelt. Most azonban kapott egy lehetőséget a hangos visszatérésre, amit úgy tűnik nem szalasztott el. A Baader Meinhof csoportot ugyanis idén jelölték az Oscarra, Goden Globe-ra és Bafta-ra egyaránt a legjobb külföldi film kategóriájában. Eichinger tehát most sem csinált rossz üzletet és bónuszként mentőövet dobott egy már süllyesztőben topogó rendezőnek.

Edel és Eichinger vállalkozásának egyik legnagyobb erénye az, ami kissé talán a hátrányára is válik: nem akar szelektív lenni és mindent megmutat azokból az évekből, melynek feltérképezését tűzte ki célul. Ennek hitelességét és pontosságát még inkább alátámasztják azok az archív felvételek, melyek remek ütemben tagozódnak a filmben. Ugyanakkor abban a tekintetben túl részletes, hogy akik például nem német történelmet hallgattak az egyetemen vagy kevésbé ismerik a germán politika e szeletét egy idő után belezavarodhatnak az időpontokba, nevekbe, helyszínekbe. Azt sem tagadhatjuk azonban, hogy az ezzel egyidőben a világban történő fejleményekről érintőlegesen beszámol, kerülve a belterjesség vádját.

Edel a száraz tények, ismertek átadása mellett figyel arra, hogy viszonylag rugalmasan tálalja az eseményeket és a kelleténél többet ne időzzünk egy-egy jeleneten. A vége felé már lankad ez irányú gondoskodása és néhol elereszti a gyeplőt (bírósági tárgyalás pl.), de ez még mindenképpen belefér az amúgy sem rossz összképbe. Az alkotók azt sem rejtik véka alá, sőt kidomborítják, hogy főhőseink eltérő tulajdonságokkal, személyiségjegyekkel rendelkeznek. Míg Ulrike gondolkodóbb, békésebb és talán humánusabb is valamivel, addig Baader és nője Gudrun vehemensebbek, bárdolatlanabbak és erőszakosabbak. Az azonos ideológia és az egymással szemben kialakuló szolidaritás azonban egy platformra sorolja őket, de gyanakodunk, hogy ezek nélkül sohasem lennének kapcsolatban egymással. Törékeny ez, mint az olvadó jég (börtönbeli ellentétek, veszekedések), kizárólag a mindenben elsőbbséget élvező meggyőződésük vezetik őket.

A motiváltság is hangsúlyosabb szerepet kap Ulrikénél. Míg Edel az ő előéletét bátrabban bontja ki, addig Baader múltjáról alig, vagy nem is kapunk információmorzsákat. Néhány szál pedig kissé kurtán ér véget. Ulrike érzései például teljesen homályban maradnak, amikor megtudja, hogy le kell mondania kölykeiről a Frakció kedvéért. Gudrun gyerekéről, annak apjáról, hátteréről, szüleivel való viszonyáról is többnyire sötétben tapogatózunk. Edel és Eichinger viszont mindenképpen távolságtartó abban az értelemben, hogy nem akarják ránk tukmálni álláspontjaikat. Rideg mesélőnek mutatkoznak, akik elhintik pro és kontra érveiket, majd hátrébb vonulnak és hagyják, hogy nyugodtan véleményt formáljunk mi magunk.

A német filmek legnagyobb sztárjai engedtek a csábításnak. Martina Gedeck (Bella Martha, Mások élete) erőteljesen és sugárzó energiával jeleníti meg Ulrike Meinhofot. Azonban ugyanilyen magabiztos akkor, amikor az ideggyenge, instabil állapotba kerülő nőt kell hoznia. Moritz Bleibtreu (A kísérlet) elemi vehemenciával és egy dúvadra jellemző agresszivitással alakítja a bumfordi Baadert. Johanne Wokalek méltó partner ebben a lázadó Gudrun szerepében. Hitler megtestesítője Bruno Ganz (A bukás) pedig egy ellentmondásos karakterbe lehel életet.

Uli Edel és Bernd Eichinger megfelelő tudással és hozzáállással mondják fel a történelmi leckét, és emellett kellő lexikai ismerettel vérteznek fel bennünket. A kisebb hibák ellenére kedvet csinálnak ahhoz, hogy még inkább belemélyedjünk és utána olvassunk a Vörös Hadsereg Frakció körüli egyéb érdekességeknek is. Kétélű szórakozás: egyszerre kikapcsol és gondolkodtat. Hol képes erre a Valkűr?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.