James Bond mellett hajlamosak vagyunk minden mást egy kézlegyintéssel elintézni. Tény, hogy Őfelsége titkosügynöke népes rajongótáborral rendelkezik, ez ellen nehéz bárkinek is labdába rúgni. Itt mondaná azonban Vágó István megboldogult nyelvi műsorában Grétsy Lászlóval az oldalán egy stop elnevezésű közlekedési tábla árnyékából, hogy álljunk meg egy szóra.
Annál inkább mert a sok hollywoodi óriásprodukció között jó néha fellélegezni, és egy kis európait, vagy dél-amerikait ízlelgetni. Ezúttal mindkettőből kapunk kóstolót.

Az Árvaház mexikói-spanyol koprodukció és az öreg kontinens mozirajongói előtt már régóta nem ismeretlen. Juan Antonio Bayona jelentős videoklipes múlttal bírt, amikor belefogott első komolyabb mozgóképes projektjébe. Nem muzsikált gyengén, hiszen hamarosan a filmesek Mekkájában folytathatja pályafutását. Azért az sem jön rosszul, ha az ember istápolója Guillermo del Toro (A faun labirintusa, Hellboy, Ördöggerinc). Toro produceri minőségben tartotta kézben a stábot. Valószínűleg az ő neve is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a film – jó magyar szokás szerint – némi késéssel a hazai mozikban bemutatásra került.

Laura egy nevelőotthonban cseperedett fel, egészen addig a napig, amíg örökbe fogadták. Hosszú évek után felnőttként visszatér gyerekkora színterére immáron férjével Carlossal és fogadott fiával, Simonnal együtt. Az a terve, hogy újra árvaházként működteti a helyet, ahol Simon szerencsétlen sorsú kölykökkel barátkozna, játszana, míg ő felügyelné őket. A költözés után azonban furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történnek, és a megnyitó napján Simon váratlanul eltűnik.

Bayona nem árul zsákbamacskát, hiszen fő helyszíne egy emberektől, népességtől elzárt, tengerpart mellett, erdő kellős közepén található árvaház, ami előrevetíti, hogy nem egy romantikus lányregény szemtanúi leszünk. A direktor rövid előkészítés után hamar belecsap a lecsóba ás kitűnően vizsgázik az atmoszféra megteremtésében. Egy rejtélyes szociális munkásként bemutatkozó öregasszony felbukkanásának következtében vibrál a feszültség a házban, amely az idő elteltével folyamatosan növekszik. Kisebb szüneteket ugyan engedélyez nekünk a rendező, de ezek szusszanásnyiak, igyekszik mindvégig fenntartani az izgalmat és az érdeklődést.

Bayona a félelemkeltésben nem használ vért, vagy egyéb vizuális hókusz-pókuszt, bár a zörejeket, zajokat és zenei aláfestést ügyesen adagolja. Ennek eredménye, hogy több esetben lúdbőrözik a karunk, felkapjuk a fejünk, vagy egyszerűen csak megrázkódunk az ijedtségtől. Régóta nem fordult már elő ez velünk. Egy-két jelenettől eltekintve a direktor nem merészkedik a házon kívülre. A hely kellően nyomasztó, borús, kietlen és kísérteties ahhoz, hogy ne tudjunk kibújni a szorongató, fojtogató érzés alól, mely már az elejétől kezdve úrrá lesz rajtunk.

Az Árvaház nemcsak thrillerként, hanem drámaként sem utolsó. A gyerek eltűnése felborítja az édesanyja, Laura lelki egyensúlyát, harmóniáját, elméjében, gondolataiban elmosódik a képzelet és a realitás határa. A folyamatosan jelen lévő őrület közeli állapota rátelepszik a házasságára, a férje aggódva, féltőn, később jó adag kétellyel szemléli őt. Bayona vakon bízik történetében, amely azonban néhányszor megcsalja őt. Nem hat az újdonság erejével, hogy minden bonyodalomnak a gyökerét a múltban kell keresnünk. Ezt már jó sokszor elsütötték ezelőtt is, úgy tűnik nem elégszer ahhoz, hogy még mindig napirenden legyen. Talán túl sok a szellem és felesleges kísértetjárás, amivel hangyányit megbolygatja a szálakat és látszatra maga a rendező sem tudja már hol tart ebben a játékban. Erre utalnak az apróbb logikai döccenők, amik viszont csak kis mértékben zavarják a kialakuló élményfürdőt.

A film utolsó fázisa egy anya kétségbeesett küzdelme, hogy visszakapja elveszettnek hitt fiát. A Laurát játszó Belén Rueda itt teljesedik ki igazán. Szemeiben az őrület szikrái gyúlnak, mely határtalan anyai ösztönnel párosul. Sokszor éppen ezért szinte lehetetlen eldönteni, hogy gondolatai tiszták –e még, vagy elméje végképp megbomlott. A színésznő elemi erővel alakítja az édesanyát, akinek fogadott gyermeke többet jelent, mint maga az élet. Feltűnik még a régen nem látott Geraldine Chaplin is egy lélekbúvár halottlátó rövidke epizódszerepében.

Juan Antonio Bayona nem találta fel a spanyolviaszt, hogy stílszerűek legyünk. Mégis filmjével olyan hangulatot áraszt, mely miatt az Árvaház mindenképpen méltó a figyelemre. A végső csavar nem lesz meglepő, főként annak, aki már látott hasonló stílusú mozit (Más világ, Hatodik érzék). Talán ennél a résznél érhető tetten leginkább Guillermo del Toro munkájának, A faun labirintusának hatása. Bayona nem rejti véka alá, hogy egy jeles direktortól tanulni nem szégyen. Egyetértünk vele.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.