Olyan ez, mint a kifacsart citrom, aminek kipréseljük a levét, aztán a héját gyorsan a kukába dobjuk. A cím becsapós, elvileg véres, szaftos ökölharcokat ígér, helyette nőies simogatásokat, látványosan eljátszott, imitált birkózásokat ad, némi pankrátoros fojtogatással vegyítve. A leamortizált, értelmes gondolatoktól megfosztott Harcosok klubjában a verekedéseknek nyoma sincs, sehol egy felpüffedt arc, bedagadt szem, csupán néhány karcolás, és egy-két vércsepp szárad a bunyósok ábrázatán.

A B-kategóriás Oroszlánszívben Van Damme legalább a külsőre adott, megőrizte annak látszatát, hogy az utcai harc kemény gladiátorok ütközete és nem nyálas urifiúk hisztis marakodása. Itt nadrágba bújtatott lányok néznek farkasszemet egymással, akiknek legfeljebb a tekintetük szúrós, a többi túró. A hollywoodi sztárcsináló gépezet legújabb terméke, Channing Tatum egy zenés-táncos blődlivel (Step Up) kezdte. Idáig már Csonka Brandy is eljutott, pechjére Magyarországon született. Az ifjú titánt most orrba-szájba nyomják, felsrófolják az árát, aztán ha kikerül a pixisből és szerényebben teljesít, elhajítják akár a szaros pelenkát. Jelenleg azonban nem panaszkodhat, sorban állnak érte a rendezők és producerek, pár nap múlva a G.I. Joe-ban fogja latexgatyában megmenteni a világot.

Shawn (Channing Tatum) üres zsebbel érkezik New Yorkba, ahol mozgó árusként különböző kacatok eladásával próbál némi pénzt szerezni. Egy utcai csetepaté közben figyel fel rá a lecsúszott svihák, Harvey (Terrence Howard), aki meglátja a fiúban az eltékozolt tehetséget. Elviszi egy-két fejeshez, akik illegális bunyókat szerveznek, azzal a céllal, hogy Shawn is bevegyék a buliba. Az első nyertes meccs után a kölyök egyre magasabbra tör, ahonnan már nehéz lesz végérvényesen kiszállni.

Az amerikaiak ez esetben is saját maguk táplálják az észbeli képességeiket kétségbe vonó vádakat. Ideraknak egy jóképű hányingert, aki állítólag főiskolát végzett, de tőmondatokban beszél, képtelen szavakban kifejezni a gondolatait., mormog, dünnyög és általánosságokat puffogtat. A történet szerint már bokszolt valamikor, de úgy üt, mint egy kisiskolás és úgy birkózik, mintha a grundon volna. Az hagyján, hogy híján vagyunk a profi, vérbeli ketrecharcoknak, de a jókora szünetekben folyamatos lelki fröccsöket kapunk.


Dito Montiel a Bunyó direktora ebben is célt téveszt. Nem várunk tőle bődületes okfejtéseket, bölcs alapigazságokat, hiszen a címet és tartalmat tekintve ez meglehetősen álságos magatartás lenne. Montiel viszont a folyton okoskodó tanító szerepében tetszeleg és szórja az általa evidensnek, morálisan fontosnak vélt téziseit. Az alulkvalifikált, tudálékos, ugyanakkor üresfejű figurák megállás nélkül karattyolnak, dumálnak, olyan szinten, mintha valamelyik „méltán híres” magyar tévés celeb filozofálgatna az élet értelméről. Nagy drámák ezek kérem szépen. A főhősünk például egy heves vita alkalmával leütötte apját, emiatt a fater szóba sem áll vele. Csodálkozik? Persze erről menedzserével nem beszél, sőt veréssel fenyegeti ha forszírozza témát, a nőjének azonban miden gátlás nélkül kiönti a szívét. Montiel a mélység mocsarában fuldokolva a körítésre sem figyel kellőképpen. Tatum kissé sebes arcát udvarlás közben hirtelen tükörsimává varázsolja, mintha az előző jelenetben nem is harcolt volna.

Tucatszor látott bronxi gettót teremt, sablonos szereplőkkel, egysíkú maffiózókkal, pitiáner csavargókkal, nagy sleppel járó szakadt lúzerekkel. Dübörög a hip-hop alap, amihez temérdek éjszakai városképet csatol, ahogy azt a magukat mestereknek képzelő egyszerű iparosok szokták csinálni. Boldog-boldogtalan űzi mostanság a netes pókert. Ha ennyire kiszámíthatóak lennének a lapok, mint a Bunyó sztorijának egyes fordulatai, sokan milliókkal a zsebükben szaladgálnának az utcán. A kedvenceink a kis piszkos csavarok, melyekben annyi trükk van, mint egy rúd szalámiban. Na és persze a szokásos romantikus vonal egy ártatlannak mutatkozó, de korántsem feddhetetlen előéletű leányzóval a színen. Azt a szenvedést, kínlódást, amit a főhősünk megcselekszik annak érdekében, hogy leimádkozza a nőről a bugyit, nehezen éljük túl (70 perc után sikerül). Hozzá kell tenni, hogy a csajnak már van egy lánya a sztori szerint, tehát a szende szűz karakterét igazán elfelejthetné. Ez pedig mindössze egy szerény példa a következetlenségek és ellentmondások tárházából, melyek átszövik a filmet.

Channing Tatum körülbelül annyi affinitást mutat ehhez a szakmához, mint kortársa és pályatársa Shia LaBeouf. Szegény Montágh tanár úr valószínűleg a fejét fogná, ha látná artikulálni ezt a gyereket. Terrence Howard egyre mélyebbre süllyed az igénytelen szerepek posványában. Az Oscar jelölés óta sodródik az árral, legutóbb A másik én-ben Jodie Foster mellett volt ilyen botrányosan gyenge, és ebből az apátiából ezúttal sem tud kikecmeregni. Zulay Henao legalább szép, amivel valamelyest ellensúlyozza karaktere színtelenségét.

Aki igazi bunyóra vágyik még a mozik közelébe se merészkedjen, mert még az is lehet, hogy megutálja a sport ezen válfaját. A tematikus csatornák ennél különb csemegékkel szolgálnak az ökölvívás szerelmeseinek. Ráadásul annak a kis harcnak amiben részünk van az élvezeti értékét nagymértékben csökkenti a szüntelenül rángatózó, idegbeteg kameramozgás. A Bunyó így inkább egy feltűnési viszketegségtől szenvedő, ennek tetejébe még nagyképű filmes aknamunkája a jóízlés ellen. Egy fikarcnyi köszönet sincs benne. Szemétdombra vele.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.