A duplakritika jelen filmünk esetében olyan, mint egy képzeletbeli bírósági tárgyalás, ahol úgy alakult, hogy retekgyerek inkább a védelmet, míg misoka inkább a vádat képviseli, szigorúan előítéletek nélkül. Lássuk a csörtét!

Pro

Közellenségek: Robin, the Hood

A baj az, hogy manapság mindenki eposzt akar gyártani. Michael Mann egyébként is imádja az ilyen jellegű, hosszú sztorikat, de valljuk be férfiasan: ha nem lenne a Heat, bizony elég középszerű rendező lenne. Ezt nyilván ő is tudja, ezért napjaink szinte két legnagyobb nevét nyomta bele a új filmjébe, hogy megállítsa a Collateral és a Miami Vice ütötte sebekből folyó vért. Johnny Depp és Christian Bale mostanában akár garancia is lehet a sikerre, de a Közellenségek nem teljesít valami jól a pénztáraknál. Az első hétvégén „csak” 25 millió dollárt hozott, aminél valószínűleg többre számítottak a Universal szivarozgató urai.

A film John Dillinger utolsó két évét dolgozza fel, akiről a félműveltség országában vélhetően nem sokat tudnak a kekeckedők. De nem is nekik szól a mozi. Dillinger meghatározó alakja volt a múlt század harmincas éveinek Amerikában. Vakmerő bankrablásai és merész akciói az első számú közellenséggé tették az Államokban, melyek bizonyos szinten még az FBI létrejöttét is elősegítették. Michael Mann-tól eddig is megszokhattuk, hogy aprólékosan kidolgoz minden részletet, de ezúttal még önmagán is túltett. A korrajz ugyanis annyira hitelesre, sikeredett, hogy szinte érezzük a 80 évvel ezelőtti vasajtók jellegzetes nehéz szagát. Ehhez nagy mértékben hozzájárul a mellékszereplők remek választása. Az emberek ugyanis ugyanolyan rondák, mint a régi fényképeken. Nincsenek hibátlan mosolyok (leszámítva a főszereplőket, de őket mégsem lehetett szétvagdosni, ugye), minden sarokból durva baltaarcok és sunyi tekintetek villannak ránk (még Stephen Dorff is jól alakítja a rókaképű bankrablót).

Mann rengeteget alkalmazza a közeli képek erejét, ezért most is számos jelenetet kézikamerával rögzítettek, ami talán szokatlan lehet a közönség egy részének. Azonban ezek csak még inkább fokozzák a drámaiságot, illetve a HD minőség miatt már egyáltalán nem zavaróak. Sőt. Az akciójelenetek, különösen a tűzpárbajok iszonyat erősek (egy lövöldözéskor nekem is le kellett húzni a fejemet, nehogy eltaláljon egy golyó). Kár, hogy a színészek nem tudnak felnőni hozzájuk. Johnny Depp ugyanis valamiért azt gondolta, hogy Dillinger figuráját elég megragadnia azzal, hogy folyton ravaszul mosolyog és keményen néz, majd valamit foghegyről odavet (köszönet a zseniális középnyugati akcentusért, mr. Depp). Ez nem valami sok. Bár még mindig több, mint Christian Bale hosszú, merev bambulásai különböző puhakalapokban. Elképesztő, hogy Michael Mann, aki imádja a filmjeit két szemben álló fél valamiféle párharcán keresztül ábrázolni (itt sincs másként), most elfelejtette kidolgozni ezek motivációt. Szinte semmit nem tudunk meg Dillinger vagy a Bale által alakított Melvin Purvis mozgatórugóiról. Így azért nem csoda, hogy két ragyogó színészünk sem tud sokat hozzátenni a szemforgatáson kívül.

Természetesen szót kell ejtenünk Marion Cotillard-ról, akinek a szerepe gyakorlatilag teljesen felesleges. Bár mindig szívesen nézzük a gyönyörű francia színésznőt, de itt egyszerűen nincs rá szükség. A szerelmi szál megakasztja a történetet, kizökkenünk a tempóból és halálra unjuk magunkat az erőltetett romantikázáson. Emiatt lett a játékidő is 140 perc. Ha sikerült volna azt a 40 perc rettentő bénázást kivágni, amikor Cotillard és Depp enyeleg, akkor kaptunk volna egy nagyon feszes, rendkívül jó filmet. Így viszont hetven perc után elunjuk és a fináléra való felvezetést is (pedig ez tényleg zseniálisan meg van oldva) úgy érzékeljük, mintha valaki még egyszer be akarná tekerni a fejünket rétestésztával.

Meg kell említeni még Stephen Graham (szégyellje magát, aki nem ismeri) remek játékát, aki kitűnő karakterszínészként ezúttal is remekül hozza Baby Face Nelson őrült jelenségét. Illetve köszönetet mondanék a forgalmazónak, hogy végre nem szinkronizálták a filmet, így eredetiben élvezhetjük a moziban is a párbeszédeket. Gondolom a dvd kiadásra majd sikerül elbarmolni ezt, mint a Heat-nél, mikor De Niro Kulka János hangján szólalt meg (atyaég!). Zárszóként csak annyit, hogy a film várhatóan bukni fog a pénztáraknál és ezen a nagy nevek sem segítenek. Aki viszont szereti a jól megcsinált, igényes gengszterfilmeket, az mindenképpen menjen el és nézze meg. Persze tudom, a Valami Amerika közönsége inkább megvetően megvonja a vállát és kér még egy lángost a strandon egy „ki a f.sz az a Dillinger?” kíséretében.
Na ez az igazi manhattani melodráma.

Ajánlott Irodalom: J.F. Cooper: Az utolsó mohikán

Értékelés: 6,5/10
retekgyerek

Kontra

Közellenségek: Rendíthetetlen ólomkatonák

Úgy tűnik, Michael Mann csak fut a suska után. Miután a Szemtől szemben a két nagyágyúval Pacinoval és De Niroval kultstátuszba ért, Tom Cruise-ból rosszfiút faragott a Collateralban. Pénzügyi fiaskó és vegyes kritikai fogadtatás lett az eredmény, éppúgy, mint az ezt követő Miami Vice esetén. Bizonyára nem erre számított. Aztán producerként magasba repítette részeg és bunkó képregényfiguraként Will Smith-t (Hancock). Itt a büdzsé rendben volt, a minőség miatt viszont legszívesebben szégyenpadra száműztük volna.

Most pedig régóta dédelgetett tervéhez megszerezte Hollywood két dollár mágnesét, Johnny Deppet és Christian Bale-t. A csillagok állása azonban ezúttal sem kedvezett a direktornak. A Közellenségek ugyanis meglehetősen szerény eredményeket produkált a tengerentúli pénztáraknál legalábbis a költségekhez képest. Hiába a monumentális sztori, grandiózus díszletek és a két élbolyba tartozó A-listás sztár. Lehet, hogy Mann már soha nem tudja megismételni a Szemtől szemben egyöntetű sikerét, és örökké parkolópályán marad?

1933-ban John Dillinger (Johnny Depp) az amerikai bűnözési hullám kellős közepén az igazságszolgáltatás első számú közellensége volt. Dillinger bankokat rabolt, amiből egészen jól eléldegélt a bandájával együtt. Amikor véletlenül elfogták könnyedén kiszabadult bármelyik börtönből, ahová becsukták. Edgar Hoover későbbi FBI vezér megunván a tétovaságot, ráküldi a legjobb ügynökét Melvin Purvis-t (Christian Bale). Miközben Purvis Dillingert üldözi, a gengszter elkövet egy nagy hibát, szerelmes lesz a gyönyörű Billie-be (Marion Cotillard). Nem is sejti, hogy később ez okozza a vesztét.

A Közellenségekre sem azért ülünk be, hogy pallérozza tudásunkat, hiszen Mann számtalan valós és valótlan legendát kever filmjében. A történelmi hitelességet viszont ne rójuk fel hibaként, a mozi legtöbbször ugyanis bevallottan a képzelet szüleménye, a fantázia pedig sokszor támaszt nyújt egy-egy vérszegény történetnek. Más kérdés, hogy Dillinger sztorija a csúsztatások, ferdítések, színezések nélkül is megállna a saját lábán.

Azért viszont kifejezetten dühösek lehetünk, hogy Mann szándékosan lassítja a tempót. Minden részletre kiterjedő figyelmét, aprólékosságát a már említett dísze elődnél feszes, lüktető ritmussal kompenzálta. Itt mindez tovaszáll. A látványos puskaropogásokkal tűzdelt üldözési párbaj is bágyasztó tud lenni, ha folyton oda nem illő képkockákkal, érzelmileg felszínes, hatásvadász jelenetekkel zavarják meg. A rendező láthatóan nem képes arra, hogy megszabja a végső irányt, ezáltal filmjének dramaturgiai szerkezete darabokra hullik, töredezetté válik. A játékidő rétestészta nagyságúra nyúlik (majdnem két és fél óra), nem ártott volna még a vágószobában időzni egy kicsit.

Megtanultuk, hogy nincs eposz szerelmi szál nélkül. Azonban Dillinger szofisztikált karakterébe ez egész egyszerűen nem fér bele, ezért érezzük, hogy a levegőben lóg, miközben Mann döntő jelentőséget tulajdonít neki. A Szemtől szemben esetében mindkét figura bemutatásra került, azonos teret kaptak, bepillanthattunk a magánéletükbe, töviről-hegyire megismerhettük őket. Ezúttal Dillingeren kívül másról szinte semmilyen információval nem rendelkezünk. A nőjéről kiderül még egy-két morzsa, de Purvis személyisége teljesen a háttérbe húzódik. A feszültség ügyetlen és egyenetlen adagolása miatt a végén már alig várjuk, hogy kinyírják gengszterünket, pedig elvileg ettől kéne hanyatt vágódnunk. Az is érthetetlen, hogy Mann miért ragaszkodik annyira a kézikamerához, a 30-as évek világához ez abszolút nem passzol. A szüntelen rázkódás ráadásul nem segíti a koncentrációt sem.
Depp érezhetően nagyon meg akarja fogni Dillinger figuráját. Ez a görcsös megfelelési vágy viszont olykor teátrálissá, olykor pedig túlzottan visszafogottá teszi. A középutat pedig sehogy nem találja. Christian Bale elszürkül, és végszavazói szerepben tündököl. Marion Cotillard sem túlzottan eleven, a karakter sem engedi ezt meg, azonban elbűvölő szépség.

Mann valószínűleg irtózatos energiákat mozgósított álomprojektje tökéletes kivitelezése érdekében. A kész termék fényében ez felesleges erőfitogtatásnak bizonyult. Még a parányi izgalmat is tönkreteszi tétovaságával, sutaságával. Ez csak hanyag elégséges. Talán majd legközelebb javít. Ha lesz egyáltalán legközelebb, tekintettel a közeledő nyugdíjra.

misóka

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.