A 80-as évek végének, 90-es évek elejének szupersztárja, a 9 és fél hét jóképű macsó ördöge nagyon mély csatornába manőverezte magát. Mickey Rourke ivott, mint a gödény, gyakran kék-zöldre verte az asszonyt (Carre Otis gyorsan ott is hagyta), kipróbálta a drogok összes létező formáját, s ezen vétkeiért sokáig a szőnyeg szélén térdepelt. Darren Aronofsky innen horgászta elő egy testhez álló szereppel. Rourke pedig bizonyította, hogy nemcsak Jézus képes a feltámadásra.

Randy (Mickey Rourke) a kiöregedett pankrátor egykor a ringek ünnepelt csillaga volt. Manapság azonban már harmadosztályú gálákon apró pénzért vereti péppé magát. Egy ilyen véres meccs után szívrohammal kerül kórházba, ahol az orvos azt tanácsolja neki, hogy sürgősen fejezze be a pályafutását élete megmentésének érdekében. Randyt hirtelen jött rosszulléte rádöbbenti magánélete bukására. Ezért felveszi a kapcsolatot régen nem látott lányával (Evan Rachel Wood) és romantikus kapcsolatba bonyolódik egy túlkoros sztriptíztáncosnővel (Marisa Tomei). Amikor azonban egy sok pénzt kínáló nosztalgia ütközetre kap ajánlatot a rivaldafény csábítása mindennél erősebbnek bizonyul.


Darren Aronofsky sohasem adta könnyen művészetét, és nem csúszott-mászott a közönség kegyeiért. A Pí című mozija ennek ellenére egyes körökben kultstátusznak örvend. A Rekviem egy álomért drogos víziója és a kiadós buktát, pénzügyi fiaskót szenvedett A forrás (ennek főszerepét Brad Pitt visszamondta, így végül Hugh Jackman játszotta el) viszont már alaposan megosztotta a nézősereget. Egy biztos: A pankrátor sem az a gyorsétteremben összegányolt tucatáru, melynek emésztése nem tart tovább egy óránál. A filmből áradó nyers, sok esetben durva és erőszakos valóság még leülepedése után is sokáig foglalkoztatja agytekervényeinket. A Velencei Filmfesztivál zsűrijét mindenesetre meggyőzte, hiszen A pankrátort a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánnal jutalmazták.

Amíg a pankráció Amerikában tömegeket vonz, addig Európában és különösen Magyarországon már csak kisebb létszámú, ám masszív rajongótáborral rendelkezik. Aronofsky emberközelivé teszi a cirkuszt. Élethű, precízen kivitelezett birkózásokat generál, és emellett a főhőse sorsán keresztül boncolgatja az ebben a világban szocializálódó pankrátorok reflektorfényben és azon kívül átélt mindennapjait. Randynek ez a környezet jelenti az otthont, nem véletlenül ragaszkodik foggal-körömmel ehhez. Miközben a show szereplői cserélődnek, fiatalodnak Randy még mindig barázdált arccal, üveges tekintettel, vénülő, ám jól mutató testtel szteroidozza magát. Tisztában van vele, hogy neki ez a végzete, mivel semmi máshoz nem konyít.

Aronofsky egy rögös, kifacsart, kiégett életúttal szembesít, és folyamatos önkontrollra késztet. Ezt még jobban erősíti azzal, hogy sokszor kézi kamerát használ, és Rourke szemszögéből, szemüvegén keresztül közvetíti az eseményeket. Igazán akkor döbbenünk rá, hogy Randy mennyire elszigetelt, magányos, különutas játékos, amikor betegsége révén kiszakad a számára elfogadott közegből. Képtelen például normális emberi kapcsolatokat teremteni. Maszatol, óvatosan flörtöl egy hasonló „karriert” befutott idősödő táncoslánnyal, ami egyébiránt meglehetősen szenzitív jeleneteket szül. Megpróbál az évek során elhanyagolt lánya közelébe férkőzni. A rendező nem érzi kötelességének, hogy az apa és gyermeke közötti elidegenedés folyamatát és okát csócsálgassa. Nincs is szükség rá, hiszen a főhős életmódjának ábrázolása minden homályos utalás helyett pontos választ ad.

A változás sikertelensége a levegőben lóg. Randy elszalasztja a beilleszkedési esélyeit, a maga erejéből nem tud talpra állni, nem találja a helyét a már megszokott küzdőtéren kívül. Néha talán lassúnak és vontatottnak érezzük Aronofsky türelmes cselekményvezetését. A direktornak már csak azért sem sürgős, mert így ad egy részletes és szinte teljes képet egy fásult, megfáradt emberről, akinek egyetlen mozgatórugója a pankráció. Randy hős a ringben és csődtömeg az életben, a kettősség világosan érzékelhető. A lezárás pedig emelkedett, tisztelet a sportolónak, kudarc a mögötte megbújó embernek.

Mickey Rourke zseniális. Mivel megjárta már a Mennyet és Poklot egyaránt, hitelesebb és árnyaltabb képet mástól sem várhatnánk. Valóban a lelkéből és az életéből táplálkozik Randy megformálásánál. Állítólag egy ideig kavart a lányát játszó rendkívül vonzó Evan Rachel Wood-dal, amivel realizálták A szépség és a szörnyeteg című animációt. Marisa Tomei is joggal zsebelhette be az elismeréseket. Még negyvenen felül is bombasztikus külsővel büszkélkedhet, aminek alakja mutogatásával is hangot ad. Játéka pedig alátámasztja valaha kapott Oscarját (Vinnie az 1gyű).

Aronofsky körmönfont bölcsességeket nélkülöző, vaskos tanulságokkal szolgáló életrajzot tett le az asztalra. Emellett pedig felsegítette a padlóról azt a Mickey Rourke-ot aki korosztálya egyik legtündöklőbb csillagának számított egy ideig. Most kapott egy esélyt, amivel folytathatja a régebben megkezdett utat, ezt erősítheti az Oscar-jelölés is. Ahogy az örök emlékű Freddie Mercury énekelné: The show must go on.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.