Játsszunk el a gondolattal, hogy megkérdezzük az utca emberét, vajon mit tud a mongol történelemről. Azon túl, hogy gyaníthatóan melegebb éghajlatra küldenének minket, és az édesanyánk sem úszná meg emlegetés nélkül, valószínűleg semmit. Ha azonban Dzsingisz kán nevét megpendítenénk, kisebb pislákoló fénycsóvák már felgyulladnának az agyakban. Nos, érettségi tételként bizonyosan hiányzott, hiszen ahhoz elég széleskörű és színes a mi történelmünk is.
Szergej Bodrov szívéhez viszont a kán históriája érthetően közelebb áll. Kapott hozzá egy kis német pénzt – ami a látványvilágon abszolút nyomot hagyott -, és némi orosz segítséget, ezáltal igazi nemzetközi koprodukció születésének lehettünk szemtanúi. Persze az Oscarra kazah filmként jelölték, be is jutott a legjobb öt közé, azonban a díjat végül elhappolták a sógorok a Pénzhamisítók című második világháborús sztorival. Bodrov lelkesedését nem lohasztotta ez a tény, ugyanis a tervek szerint a Mongol egy trilógia kezdő darabja, tehát a folytatásokkal előreláthatóan találkozunk a közeljövőben.

Az első fejezet Temüdzsin vagyis Dzsingisz kán gyermekéveivel indul. A kis tíz éves harcos apja elviszi arát választani, amit a kölyök sikeresen teljesít. Később kiderül Börke a szerencsés leányzó egy életen át végig kíséri főhősünk életét. A visszaúton a fatert ellenségei megmérgezik, a kis Türki pedig menekülni kényszerül, hiszen az apja pozícióját elfoglalni törekvő barbárok meg akarják gyilkolni őt. Felnővén a bosszún túl leginkább az élteti, hogy megreformálja népét, amit az égiek segítségével visz véghez.

Bodrov bátran ugrál az idősíkok között, valószínűleg a bőség zavarával küszködött, talán túl sok mindent akart megmutatni. Ettől függetlenül a Mongol korántsem válik követhetetlenné, vagy zavarossá, inkább csak vontatott egy kicsit. Mintha a DVD lejátszón megnyomnánk a Rewind gombot, hiszen a fiatal Temüdzsin az elején elfogják, majd megmenekül, aztán megint rajta ütnek, melynek végén természetesen kiszabadul. Ezzel Bodrov eljátszadozik egy fél óráig. A direktor azon húzása pedig már mosolyt fakaszt az arcunkra, amikor a kis Temüdzsint beküldi egy kőrakásba, majd egy perc múlva kijön egy felnőtt, szőrmók harcos lándzsával a kezében. Ez azért már a csodával határos, merész lépegetés az időben.

A film két fő motívuma a szerelem és a bosszú. Temüdzsin a még oly sok sorscsapás és hányattatás ellenére is mindvégig kitart választott kedvese mellett. Ép ésszel felfoghatatlan és a mai világunkban megmagyarázhatatlan, némiképp érthetetlen ez az erős kötelék. Ahol törvények nincsenek, és csak az úgynevezett „szokásjog” uralkodik, ott a végletekig kiéleződik a hatalomért folytatott ádáz küzdelem. Ennek folytán a barátokból, könnyedén ellenségek lesznek. Ezek indítékait, motivációit példásan kidolgozza Bodrov. A főhős jelleme fokozatosan bontakozik ki előttünk. Határozottsága, erős személyisége, makacssága már a kezdetekben megmutatkozik, ami később kiegészül a jósággal, emberséggel, becsületességgel. Igazi pozitív hőssé válik, bár a történelmi hitelességért, mint oly sokszor most sem tennénk tűzbe a kezünket.

A távolba révedő tekintetekhez már hozzá vagyunk szokva (a Honfoglalásra például mindössze Franco Nero szúrós, szigorú, messzibe látó szemei miatt emlékezünk), és ahhoz is, hogy a főhős nem egy kimondottan szószátyár típus. Úgy tűnik ezek kihagyhatatlan kellékei egy hitelesnek tetsző historikus tablónak. A mongol sztyeppék dokumentumfilmszerűen elevednek meg a vásznon, mintha a National Geographicot, vagy a Discovery Channelt látnánk, kitűnő fényképezéssel megtámogatva. A csatajelenetek grandiózusak, és monumentálisak, minden statiszta a helyén van, pontosan, részletesen megtervezett és kidolgozott ütközeteknek lehetünk részesei. Bodrov önmegtartóztatásból jelesre vizsgázik. Nem tobzódunk a kifordult belsőségekben, persze kardsuhintásban és vércseppekben nincs hiány, de ezek szükséges velejárói a háborúnak. Ízlés dolga, de néhol túl sok a szimbolikus kép és az isteni gondviselés, bár az kétségtelen, hogy ez megfelel a kor gondolkodásmódjának, illetőleg szokásainak.

Nem fogadta kitörő, osztatlan lelkesedés azt, hogy Bodrov egy japán színésszel játszatja el Dzsingisz kán szerepét. Pedig Asano Tadanobu kitűnően helyt áll. Precízen építi fel a sziklaszilárd, fegyelmezett, céljaitól eltántoríthatatlan harcos alakját. Tényleg nem sokat dumál, ha mégis megszólal, akkor szívünk szerint inkább csendre intenénk, de arcvonásai, tekintete, szemei felettébb árulkodóak. A Börtét alakító Sun Honglei méltó partnere a játékban, és még a szépsége tekintetében sincs okunk panaszra.

A hibák ellenére Szergej Bodrov látványos és szórakoztató történelmi filmmel lepett meg bennünket. Az, hogy néha nyál csorgatva és tátott szájjal bámuljuk, talán annak köszönhető, hogy nálunk ilyenek sem készülnek. Utoljára Várkonyi Zoltán jóvoltából örülhettünk ehhez hasonlóknak, amelyek gyerekkorunk meghatározó élményei voltak (Egri csillagok, A kőszívű ember fiai). Azóta nagy csend, hiszen Koltay Gábor nézősanyargató műveit inkább felejtsük el. Kár volna ezt is a pénzre fogni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.