Nálunk három hetet csúszott az aktuális hormonparádé. Amerikában Valentin napi bemelegítésnek szánták a Nem kellesz eléggé premierjét és a taktika ezúttal nem okozott csalódást. Még mindig a Top 10-ben, 70 millió dollár környékén az eddigi summa, ami feltehetően gyarapodni fog, az alkotókat és a producereket valószínűleg hájjal kenegetik ezek az adatok. Minket pedig megerősítenek azon hitünkben – számtalanszor tuszkolták már belénk -, hogy a túlcsorduló érzelmekre, az idillikus egymásra találásokra mindig volt, van, és lesz igény. Olyan ez, mint a cigi, ha rászoksz, nehezen tudod letenni. Az mindenesetre megnyugtató, hogy ez nem okoz halált vagy impotenciát.

Az Igazából szerelem valóságos etalonná vált a romantikus vígjátékok műfajában. Olyannyira, hogy még az erősebbik nem körében is találunk arra példát, hogy valaki minden karácsony környékén előveszi és átéli a benne lakozó varázst. Azért sem szabad pálcát törnünk felette, mert Richard Curtis filmjéből tényleg árad a való világból sokszor hiányzó szeretet és kedvesség, anélkül, hogy közben ragadnánk a giccstől. A Nem kellesz eléggé kimondva- kimondatlanul erre hajaz, nem hiába hirdették úgy, mint az Igazából szerelem amerikai ikertestvérét. Ha őszinték akarunk lenni, ettől nagyon messze áll, bár korántsem olyan elviselhetetlen, mint a többi hasonló jellegű portéka a piacon.

A sztori több szálon fut, összefonódó kis történetekkel, melynek középpontjában a témából eredően a nagybetűs szerelem áll. Gigi mániákusan keresi a Nagy Ő-t, miközben az ott köröz az orra előtt. Anna egy nős férfival, Bennel kokettál, pedig Connorért a szerencsétlenkedő lakberendezőért küzdenie sem kell. Neil és Beth már hét éve élnek kapcsolatban, Neil mégsem hajlandó arra, hogy igába hajtsa a fejét.


Ken Kwapis rendező néhány gyengécske romkom (például Nászfrász a mostanában meglehetősen mostoha sorban lévő Robin Williams-sel) mellett az amerikai Office epizódjain edzette magát. Bár a sitcomnál megtanulhatta volna, hogyan kell húsz-harminc percbe sűríteni a lényegi mondanivalót, itt mértéktelenül hosszúra nyújtja a játékidőt, amivel alaposan próbára teszi a türelmünket, és az ülőgumóinkat. Kwapis még hírből sem ismeri a Curtis munkájára jellemző feszes és pontos történetvezetést, illetve a humora sem olyan átütő, mint brit kollégájának.

A szálak olykor a semmiben kolbászolnak, a hangsúlyok rossz irányba tolódnak, a szereplők pedig a szófosás nevű ragályos betegségben szenvednek. Az alapvető igazságokat túlragozzák, a bolhából, elefánt típusú problémák pedig elnagyoltak, amivel rendesen túllőnek a célon. Ben felesége Janine például amiatt csap hatalmas cirkuszt, mert véleménye szerint a férjecskéje stikában bagózik. Csoda, hogy a férfi nem képes ellenállni a kísértésnek és a szép szőkének is beakasztja a lompost. A kapcsolatelemzés terén nem tapasztalunk még soha nem hallott megdönthetetlen téziseket, inkább csak megszokott általánosságokkal és evidenciákkal szembesítenek bennünket.

Kwapis azonban mégsem nyúl mellé, amit fényesen bizonyítanak a felettünk tanyát verő négy tagból álló lánybrigád kommentárjai is. Amikor a Jennifer Aniston alakította Beth kérdőre vonja élettársát, akivel hét éve együtt van, hogy miért nem veszi el, az egyik csaj önsajnálóan mormolja maga elé „szegény én, hat éve vagyok a pasimmal és semmi”. A házasságtörésnél a köteléket felrúgó pasit mutatja a kamera mire a másik lány pikírten megjegyzi „mind köcsögök”. Ezekből a beszédes példákból kitűnik, hogy a direktor nem mozog idegenként, ha a párkapcsolatokról van szó. Más kérdés, hogy körültekintőbb odafigyeléssel, rendszeres kommunikációval, jól működő önvizsgálattal e film nélkül is orvosolhatóak ezek a gondok. Kwapis egyik történettel alátámaszt, a másikkal cáfol, ebből a szempontból nem konzekvens, viszont mindkét oldalt szem előtt tartja, a női, illetve a férfi álláspontra is tekintettel van. Dokufilmes fogásokat használva bizonyos tőmondatokat kiragad, aminek kapcsán amatőrnek látszó színészek monologizálnak. Ezek ugyan találóak, még viccesnek is mondhatóak, de megszakítva az egyébként is lomhán csordogáló eseménysort, nehezen illeszkednek a moziba.

A szereplők persze jólfésültek, jóképűek, a nők se azok csúnya némberek, frusztrálva ezzel a magát nem túl szépnek találó fehérnépet. Ginnifer Goodwin (Gigi) cuki, még akkor is, ha olykor olyan idegesítő, hogy frászt kapunk tőle. Jennifer Aniston (Beth) álla még mindig természetellenesen szögletes, de az alakja irigylésre méltó. Scarlett Johanssonról (Anna) elég annyit megemlíteni, hogy csodaszép, az ellenfele Jennifer Connelly (Janine) sem rossz bőr, idősebb kiadásban. Nem akarunk szexistának tűnni, de nem tudunk eltekinteni attól, hogy ennek a nőnek a mellmérete filmről-filmre változik. Drew Barrymore inkább produceri minőségben lehetett jelen, mert figurájával alig találkozunk. Az urak közül Ben Affleck (Neil) csak úgy ott van, Bradley Cooper (Ben), Kevin Connolly (Connor) és Justin Long (Alex) pedig többé-kevésbé élethűen alakítják a hősszerelmeseket.

A Nem kellesz eléggé túl sablonos és unalmas ahhoz, hogy az Igazából szerelemmel egy lapon említhessük. Mindazonáltal meglehetősen realisztikus történeteket tálal, melyeken keresztül egy-két percre talán elgondolkodhatunk a körülöttünk lévő kapcsolatokról. Többre semmiképpen sem alkalmas.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.