John Patrick Shanley kezében aduászok és saját színdarabja. A dráma Pulitzer és Tony-díjas, ami alapvetően nem rossz ómen. A színészek között pedig ott találhatjuk Philip Seymour Hoffman-t, aki a Capote megformálásáért kapott elismerések után nem kényszerül arra, hogy más sztárok farvízén evickéljen, megél ő a benne szunnyadó tehetségből is. Meryl Streep tizenöt Oscar-jelölése önmagáért beszél, ezt felesleges lenne túlragozni. Shanley nem szúrta el a kiváló előfeltételekben rejtőző lehetőségeket.

A St. Nicholas Katolikus Iskolában játszódik történetünk a hírhedt Kennedy gyilkosságot követő évben. Az intézmény falai között az ügybuzgó és a hely szellemének megfelelni vágyó James nővér (Amy Adams) arra lesz figyelmes, hogy Flynn atya (Philip Seymour Hoffman) meglehetősen bensőséges viszonyt ápol az egyetlen fekete bőrű diákkal Donalddal, ami szerinte túlmegy azon a szinten ami természetes lenne egy pap és egy nebuló kapcsolatában. A szokásoknak megfelelően azonnal jelenti az esetet Aloysius főnővérnek (Meryl Streep), akinek ez jó ürügyet szolgáltat arra, hogy végre elmozdítsa hivatalából a neki nem túl szimpatikus lelki pásztort.

Shanley-nek meg kellett birkóznia azzal a negatív hendikeppel, hogy nem volt rendkívül tapasztalt a rendezés területén. Egyetlen referenciája a Joe a vulkán ellen című komédia, melynek főszereplője az a Tom Hanks, aki annak idején a silány, bugyuta vígjátékok egyik erőemberének számított. Persze az sem jelenthetett könnyebbséget, hogy egy sikeres színpadi művet feszesen és lényegre törően filmvászonra adaptáljon, kiiktatva azokat a teátrális elemeket, amik mozgóképen abszolút nem működnek vagy túlzónak hatnak. Sokaknak beletört már ebbe a bicskája, úgy tűnik azonban, hogy Shanley nem mászott bele a csapdának látszó kalitkába.

A direktor egy merev, zárt világba kalauzol bennünket, megőrizve a sztori kamara jellegét. Az iskolában szigorú szabályok és megfellebbezhetetlen hierarchikus rend uralkodnak, melyek nem tűrik a legkisebb kihágást és ellenvetést sem. A mélyben azonban forrongnak az elfojtott érzelmek. Ezért aztán elég a gyanú kicsiny szikrája ahhoz, hogy elszabaduljanak, felszínre törjenek az addig kordában tartott indulatok. A főnővér pillanatok alatt felrúgja a Flynn atya irányában mutatott lojalitását és cinikus élvezettel tetszeleg a vádló szerepében. Emögött ott lapul Aloysius bigott vallásossága, hagyományőrző konzervativizmusa, a rend iránti tisztelete, ami élesen szemben áll a pap azon törekvésével, hogy megreformálja egyúttal befogadóbbá es emberközelibbé tegye az egyházat és az iskolát. A főnővér ellentmondásos személyiségét erősíti bennünk, hogy lázad a férfiak felsőbbrendűsége ellen, és rosszul viseli, hogy az egyház szinte semmibe veszi és elnyomja a nőket.

Shanley minimális eszközzel teremt feszült és intim légkört. A főnővér és az atya szócsatáiban röpködnek az érvek és ellenérvek. A pedofília nagyon erős vád, de Aloysius szentül hisz Flynn bűnösségében, nincsenek azonban megcáfolhatatlan bizonyítékai. A pap tagad, ugyanakkor szemeiben tanácstalanság tükröződik. Érezzük, hogy valamit elhallgat, de erről csökönyösen nem lebbenti fel a fátylat. Szinte tárt karokkal várja, hogy a főnővér kelepcébe csalja, aminek hatására véglegesen feladja a harcot. A direktor némiképp távolságtartó, sokszor csak sejteti az eseményeket, a háttérben azonban fontos titkok lappanganak, amiket nem egyértelműsít. Ezáltal a néző úgy ingadozik, mint a filmbeli James nővér.

A rendező teremtette érzelmi libikókában jelentősen megnehezül a szereplőkkel való azonosulás. Tapasztaljuk ugyan a főnővér csalárd, galád cselszövéseit, de az is láthatóvá válik, hogy az atya burokba zárja magát, nem védekezik teljes erőbedobással és végül a könnyebbnek látszó egérutat választja a konfliktus feloldása gyanánt. Shanley csak a kérdőjelek számát szaporítja bennünk, a válaszokkal fukarul bánik, egy valami biztos mindössze ami a végkicsengésban is meghatározó tényező és ez a kétkedés. Vajon melyik oldalon áll az igazság, ki mondja a valót, és ki az, aki megtéveszt. A filmnek nem célja a teljes feltárás, és a megnyugtató megoldás. A téma aktualitását viszont fű alatt is élénken érzékelteti. Shanley csak eddig megy el, az egyházat ma is körbelengő problémákkal szemben puha marad. A Kétely talán elbírna egy erélyesebb bírálatot, vagy bátrabb állásfoglalást is.

Meryl Streep és Angelina Jolie között komoly versengés alakulhatott volna ki az Oscar-díjért, ha az Akadémiát nem fűti a Kate Winslet iránt érzett kárpótlási vágy. Streep lenyűgözően alakítja a kőbevésett dogmákhoz görcsösen ragaszkodó, végén a saját kétségeitől kissé összeomló főnővért. Philip Seymour Hoffman sem fakóbb nála, legfeljebb kissé visszahúzódóbb, ami a szerepből adódik. A két színész párviadala nagyszerű mellékfigurákkal egészül ki. Amy Adams tekintete, arcvonásai teljes mértékben visszaadja a karakterben megbújó bizonytalanságot, Viola Davis Donald anyukájának nyúlfarknyi epizódjában fontos összefüggésekre világít rá, emellett maradandó élmény. A Kétely színészcentrikus mozi, ennek megfelelően töménytelen jelöléssel halmozták el Streepéket, aminek jogosságát képtelenség lenne elvitatni.

John Patrick Shanley műve valódi kétségeket ébreszt. Ahhoz túl tapintatos, hogy az egyházat önvizsgálatra, esetleg szerepének újragondolására késztesse, ahhoz viszont elég meggyőző, hogy a vetítés után jó pár nappal is a fejekben maradjon. Így újabb és újabb kételyekkel szembesít bennünket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.