Ezt is megéltük. A január végi ostoba bolhacirkusz (A csajok háborúja) után azt hitte a jóhiszemű, félszeg mozibarát, hogy annál mélyebb szintre nem aljasítják a nők jelenlétét a vásznon. Nos, sikerült. Az Egy boltkóros naplója olyan barbár módon alázza a gyengébbik nemet, hogy már nekünk pironkodik az arcunk a szégyentől.
Kétségtelen, hogy vannak butuska plázacicák a horizonton (mint ahogy rendkívül nehéz felfogású urak is), de talán mértékletesebben kellene propagálni azt a fajta szamárságot és együgyűséget, amiket e film szereplői képviselnek.

Rebecca Bloomwood (Isla Fisher) tipikus harmincas szingli, akinek akad azonban egy bődületes nagy hibája: imád vásárolgatni, divatos szóval élve shoppingolni. Ennek az lesz a következménye, hogy többszörösen túllépi hitelkeretét, ezért rászáll az adóhatóság egyik könyörtelen piócája. Rebecca eközben egy pénzügyi tanácsadó lapnál helyezkedik el, ahol gyakorlatilag arra buzdítja az olvasókat, hogy spóroljanak, és ne üljenek fel mindenféle nyájas, behízelkedő reklámnak. Na, már ez is egy méretes katyvasz, de erre még rárakódik a szerelem nevű – jelen esetben – fertőző betegség, hiszen gombszemű főhősnőnk belehabarodik kölyökképű főnökébe Luke-ba (Hugh Dancy).


Jerry Bruckheimer akcióguru oly sok mindent elért már hőn szeretett, imádott műfajában, hogy bátran nyit más perspektívák felé. Mivel a romantikus komédia világa meglehetősen távol állt tőle eddig, kénytelen volt egy fegyvertársat választani maga mellé. Joggal gondolhatta, hogy PJ. Hogan kisujjában van ennek minden trükkje, hiszen olyan bájos és – legyünk őszinték – a nyáltól kissé ragacsos darabokat pakolt az asztalra, mint az Álljon meg a nászmenet Julia Roberts közreműködésével, vagy korábban a Muriel esküvője az akkor még viszonylag ismeretlen Toni Colette-el. Az általános iskolában a tanító néni, ha büntetni akart, minimum egy órára sarokba állította azt, aki rossz fát tett a tűzre, kiközösítve őt a többiek közül. Ezt a két fickót napokig kéne ezzel a némileg talán elavult, de nagyon hasznos fegyelmezési módszerrel szankcionálni. Közben talán elgondolkoznának azon, hogy mit műveltek, amikor elkövették, létrehozták ezt a csúfos rémtettet.

Mit is várhatunk egy olyan filmtől, melynek az első öt percében a főhősnő egy életre kelt próbababával alkudozik a később jelképként szolgáló zöld sálért? A fogyasztói társadalom csípős nyelvű, sarkalatos és öniróniával teli kritikáját? Ááá dehogy! Inkább olyan ez, mint a Szex és New York, valamint az őt követő másolatok szintjén megrekedő hisztigyűjtemények. Ebben éppen a mi szerencsétlen Rebeccánk vérben forgó szemekkel harcol, ha kell, verekszik a Guccitól, illetve Pradától származó divatosnak kikiáltott ruhákért, és az egyéb kiegészítő csecsebecsékért.

Hogan teljesen leamortizálja a főszereplőjét, kiöl belőle minden értelmet, és egy kelekótya, félkegyelmű, vásárlásmániás csitrivé degradálja. Gratulálunk neki, nem elég hasonszőrű, üres tekintetű példánnyal találkozunk nap, mint nap utcákon, bevásárlóközpontokban, tömegközlekedési eszközökön, még a vászonról is ezt plántálják belénk. Persze a többi karakter is Rebeccához hülyül, a főnök példának okáért sokkal inkább taknyos kamaszként viselkedik, semmint komolyan vehető főszerkesztőként, pláne menedzserként. Természetesen nem maradhatnak el a nonszensz képtelenségek, amelyek bonyolítják a szimpla, csomók nélküli eseménysort. Ezek nélkül meg amúgy is a fene ette volna meg az egészet. A legszebb az, hogy azt a lányt, akinek láthatóan fogalma sincs a pénzügyi helyzetről, mutatókról, és tőzsdéről is azt hinné, hogy az egy szőrmebunda, minden probléma nélkül alkalmazzák egy olyan lapnál, ami ezeket helyezi a középpontba.

Rebecca pedig úgy fickándozik, ahogy egy elcseszett modern Hamupipőke mesében szokás, és még őrületes népszerűséget is szerez magának. Bruckheimerék etetnek, mi pedig akik két pofára zabáljuk Sas Jóskát, Mónikát, Joshit, a Barátok köztöt és Fábryt, na meg a többi ízletes nyalánkságot gond nélkül benyeljük, mint kacsa a nokedlit. Aki a humorba kapaszkodna mentőöv gyanánt nagyon hamar seggre fog esni. A sok igénytelen, kényelmetlen, frusztrálóan poénmentes kép közül talán Isla Fisher tánca jelent némi gyógyírt. Már ha viccesnek tartjuk, ahogy egy nő koordinálatlanul mozog folyamatos ritmustévesztésben, miközben egy legyezővel péppé veri a partnere fejét. Többen visítozva röhögtek, úgyhogy el kell fogadnunk a többség szerint ez nagyszerű humorbomba. A vége könnyes, szirupos, púderes, megbocsátós, felszínes, és sekélyes, pont, ahogy az a romantikus komédiák közhelyes és sivár nagykönyvében meg van írva.

Isla Fisher talán egyszer befut, mint komika. Van affinitása hozzá, annak ellenére, hogy sokszor ripacskodásba hajlóan túlfazonírozza a karaktert. Sacha Baron Cohen barátnője mindazonáltal energikus teremtmény, egész jól néz ki, gyönyörű haja van, meg Sarah Jessica Parkerhez hasonlatos karikalába. A tízes skálán így is bőven hozza kilencest. Hugh Dancy Fisher tehetségéhez képest gyenge eresztés. John Goodman Copperfieldet utánozza, amikor pénzérmét varázsol kétszer is Fisher fülei mögül. Ezen túl jórészt elnézően mosolyog, mint egy jóllakott óvódás. Joan Cusack szinte észrevehetetlen, John Lithgowt és Kristin Scott Thomast pedig megalázzák ezekkel a segédszínészeknek való szerepekkel.

Ha Bruckheimert és Hogant valaha visszahívnánk a sarokból, megígértetnénk velük, hogy többé nem viselkednek ilyen gyalázatosan és nem kényszerítenek arra bennünket, hogy megnézzük az egyébként is vérveszteségektől csapzott műfajban tett szégyenteljes rombolásukat. Annak pedig kifejezetten örülnénk férfitársaimmal egyetemben, ha a filmesek nem a buta, folyamatosan majomkodó és agyatlan tyúkokat helyeznék előtérbe az okos és gondolkodó hölgyekkel szemben. Mivel manapság egyre kevesebb van belőlük nem ártana inkább őket reklámozni. Igaz Emese?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.