Kevin Macdonald sumákolás nélkül akar a felszínen maradni. Még véletlenül sem kíván nagyszabású, dollármilliókat felemésztő blockbusterbe, vagy valamilyen sikamlós, kétes hírnevet hozó mainstreambe belevágni. Inkább rendíthetetlenül komolykodik. Idi Amin Dada rázós ámokfutása után ezúttal a BBC egyik minisorozatát pécézte ki magának, melyben korunk égető problémái is terítékre kerülnek, sajna olykor csak érintőlegesen.

Stephen Collins (Ben Affleck) amerikai képviselő munkatársainak egyikét váratlanul meggyilkolják. A hír természetesen a botrányokra éhes, örökösen szenzációt szaglászó újságírókat sem hagyja nyugodni. Cal McAffrey (Russell Crowe) a Washington Globe riportere ráadásul azzal a teherrel ered a téma nyomába, hogy Collins kollégiumi szobatársa volt, a nejéhez pedig gyengéd érzelmi szálak fűzték. Miután kiderül, hogy a politikus szexuális kapcsolatba bonyolódott az elhunyt lánnyal, Cal nyomozásához csatlakozik az újság internetes kiadásának egyik zöldfülű bloggere, Della (Rachel MacAdams). Együtt jönnek rá, hogy a gyilkosság valószínűleg összefügg a Stephen Collins vezette vizsgálóbizottság egyik ügyével, amely a Védelmi Minisztérium által kiírt pályázatokat ellenőrizte.


Macdonald-nek érthetően kevesebb ideje volt a sorozathoz képest, ezért itt-ott a változtatás eszközéhez kellett nyúlnia. Ezzel – kisebb zökkenőkkel ugyan, de – fordulatos és izgalmas krimit sikerült összetákolnia, és ezt a részt így könnyedén kipipálhatja. Ami a hátteret, a politikában, állami megrendelésekben rejlő korrupciót, a homályos összefüggéseket, a mai újságírás kétélűségét, az internet nyomtatott sajtóval szembeni előrenyomulását illeti, abban bizony slampos marad, és ezekben akadna még törlesztenivalója. Az előző munkájából (Az utolsó skót király) kiindulva a direktornak vélhetően nemcsak az volt a célja, hogy lezavarjon egy-két bűntényt, és felderítse a mögöttük megbújó cinkos összeesküvést.

Töretlenül várjuk, hogy Macdonald kibontsa azokat a pikáns helyzeteket, melyeket sokszor csak porszemként hint el az orrunk előtt. Itt van például egy érdekes barátság története. Két ember, akik valaha egy koleszszobában aludtak. Az egyikből oknyomozó újságíró, a másikból feltörekvő, dicsfénnyel teli karrierről álmodozó politikus lett. Ezt a képet árnyalja egy szerelmi háromszög, hiszen a vak is láthatja, hogy Stephen asszonykája milyen vágyakozva és epekedve néz a néhol meglehetősen csapzottnak mutatkozó tollforgatóra. Ahelyett, hogy Macdonald meglovagolná ezeket az extrémnek csöppet sem tekinthető lelkiismereti, emocionális kérdéseket, inkább többször nagyvonalúan átlép rajtuk. Legjobb esetben pedig zanzásítva, kissé összecsapottan, néhány pillanat erejéig foglalkozik velük.

A mai újságíró társadalom hányavetiségéről, bulváréhségéről, pletykaimádatáról is elfért volna egy bátrabb, merészebb bírálat, bár a főszerkesztőnő és Cal vitriolos, csípős beszélgetéseiben nyomokban felfedezhetünk ilyen jeleket. Nem biztos, hogy nyilvános állásfoglalás szükséges, elég lenne egy serkentő gondolatokra alkalmas vitaindító. Az elnök embereihez hasonlatos riporterpáros egyenrangú jelenléte szolid ábránd, hiszen a nagy bölény Cal mellett, a kezdő blogger kiscsaj csak láthatatlan másodhegedűs marad.

Mindezek ellenére Macdonald rafináltan és ügyesen keveri a szálakat. Van persze néhány akciókellék, de ezek és mindenfajta vizuális orgiák nélkül is képes hátborzongató feszültséget teremteni. Azt pedig nem róhatjuk fel a rendező hibájaként, hogy a végső machináció már nem okoz dermesztő döbbenetet. Mondhatjuk úgyis, hogy túlságosan megedződtünk A mentalistán és a többi ravasz csavart hordozó sorozaton.

Russell Crowe elégtétel gyanánt most abszolút főszerephez jut. A kínálkozó lehetőséggel márpedig élni kell alapon valósággal lubickol MacDonald kezei alatt. Kellően cinikus, olykor magabiztos, időnként együttérző és érzelmes. A túlsúlya azonban zavaró, főként akkor, amikor azt kell elhitetni, hogy rapid sebességgel menekül az őt üldöző rosszfiúk elől. Rachel McAdams őzike szemei most is varázslatosak, kár, hogy a színészi vénáját nem tudja kidomborítani, talán majd a Sherlock Holmes-ban Guy Ritchie-nél. Ben Affleck ezúttal sem viszi túlzásba, szinte teljesen jellegtelen arcot ad a politikus karakterének. Helen Mirren Oscar-díjáhóz mérten impozáns alakítást nyújt. Robin Wright Penn éppen csak megmutatja magát, viszont ki kell emelni az egyik epizódot mély átéléssel életre keltő Jason Bateman-t (Juno, Hancock)

Kevin Macdonald egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Noha korántsem nevezhetjük hibátlannak filmjét, mégsem keserű a szánk íze távozáskor. Különösen igaz ez annak fényében, amit legutóbb Zac Efron majomparádéjánál kellett kiállnunk a Megint 17 esetében. Az pedig bizakodásra adhat okot, hogy Kevin visszadobta a színészi térképre Russell Crowe-t. Tekintsük úgy, hogy A dolgok állásával a rendező jó értelemben adott egy sakkot. Legközelebb már matt következhet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.