Megint fejest ugrottunk a mélyvízbe, rövid időn belül harmadszor tettük ezt meg. Sorjáznak a mozikban a hazai filmek, aminek hangsúlyozottan örülnünk kell. Újra egy debütáló rendező, ismét egy ötletes, könnyen megjegyezhető cím, amihez társul egy hangzatos, ügyes marketinggel előállított alcím. Mi kell még? Például egy precíz forgatókönyv és jó színészek. Az utóbbiban nem kell csalódnunk, remek aktorokat ismerünk meg, kerülve a tucatarcokat.
A szkriptet illetően az ígéretes kezdet féltávnál megbicsaklik, elvérzik, a végére visszájára fordul és saját kardjába dől. Nincs még itt a Kánaán, az még várat magára.

Ógyarmat egy falu az osztrák határ közvetlen közelében. Lakosai többnyire földműveléssel töltik mindennapjaikat, szabadidejükben pedig vagy a templomba járnak vagy a kocsmába. Szokványos magyar valóságba csöppenünk tehát. Ezt megunván Szekeres István (Lukáts Andor), a volt polgármester végső elkeseredésében fölkötné magát a temetőben található fára. Azonban az ág letörik (hát persze), főhősünk pedig belepottyan az általa előre megásott gödörbe. Megkopogtatja a földet és láss csodát, az egyik osztrák olajtársaság gázolaj vezetékére bukkan. A falu apraja-nagyja tudomást szerez erről és jó dolgukban természetesen megfúrják a csapot. Beindul a verkli, a nagy olajbiznisz és persze a környéken is híre megy az olcsó gázolajnak. De nem csak a potenciális vásárlók jelentkeznek, hanem az osztrák olajtársaság is, hiszen már nem olyan világot élünk, amikor el lehet sumákolni egy ilyen cselekedetet.

A Mázli bevallottan az Emir Kusturica és Jiri Menzel által kitaposott ösvényen halad. Középpontban a falu, az ott élő kisemberekkel, a köztük lévő ellentétekkel, kapcsolatokkal, apró-cseprő gondjaikkal. Ebbe a nihilbe érkezik a váratlan és hihetetlen isteni segítség ezúttal egy olajvezeték formájában. Kifejezetten hasznos lenne a lopás, ha Keményffy Tamás a Macskajaj vagy a Sörgyári Capriccio színvonalán dolgozna. A kezdeti lépések még akár sikeresnek is nevezhetők. A falusi emberek egykedvűsége, életfilozófiája, a nyugati szomszédokkal szembeni álságos viselkedés ordít a vászonról és még poénok formájában is gyümölcsözik. Csakhamar elkezdődik a magyar vircsaft, a mutyizás, a seftelés, melynek mottója, mindegy, csak dolgozni ne kelljen.

Mivel szatíráról van szó, elvárnánk egy kis társadalmi kritikát, csipetnyi iróniát, esetleges öngúnyt, de ez csak nyomokban érhető tetten és akkor sem kap kellő hangsúlyt. Helyette Hegedűs Bálint forgatókönyvíró pajtás rendesen összekutyulja a szálakat, több frontot nyit, mint amit elbír, melynek eredménye, hogy bizonyos szálak fárasztóak, néhányat pedig elfelejt kibontani. Próbáljuk feldolgozni az elmaradhatatlan love story értelmét, funkcióját, de sehogyan sem sikerül, egyszerűen nem illik a képbe. Megint két naiv szerelmes, akiknek karakterei kidolgozatlanok. A felek közötti évődést már az oviban sem igazán kultiválják. A fiú például úgy kéri meg a lány kezét, hogy közben egy rettenetes Eminem utánzatot ad elő egy saját készítésű szinti programmal kísérve. A mellettem ülő néző kezébe temeti az arcát és felkiált: Atyaúristen! Teljes mértékben átérezzük problémáját. Valószínűleg sok lány úgy rúgta volna seggbe ezt a Búnyos Pityu imitátort, hogy meg se áll Bécs városáig.

A nagy kavarodás középén főhősünk hirtelen megváltozik és elindul visszafele a damaszkuszi úton. Igaz, hogy ő kavarta fel az állóvizet azzal, hogy kitalálta a nagy ungarische olajbizniszt, de az elharapódzott kapzsiság hatására visszatáncol. Ez viszont kevésbé hiteles és egyáltalán nem tükrözi a mentalitásunkat, sőt egyenesen szembe köpi azt. A narrációt sem igazán tudjuk hova tenni. Az elején és a végén kapunk belőle egy kis ízelítőt, csak éppen az nincs kitalálva, hogy minek. Ami a finist illeti végtelenül eltúlzott és cseppet sem mókás. A falu ellen bevetett haderő két perc alatt elintézhette volna a népet, ehelyett húzzák az időt, a kommandósok totojáznak, kávézgatnak és dumcsiznak a felszolgáló nénivel a kocsmában. Majd egy óvatlan pillanatban éppen a főhős rosszullétekor hatástalanítják őket. Illúzióromboló és elnagyolt.

A színészekre egy rossz szót sem szólhatunk, Lukáts Andort a Lorában láthattuk legutóbb egy apró epizódszerepben, manapság ritkán vállal filmszerepet, pontosan a magyar mozi állapotára tekintettel. Nos, nem rajta múlik, ha a Mázlinak sem sikerül befutni azt az utat, amit várnak tőle. Lukáts finom eszközökkel és pontos árnyalatokkal formálja meg a makacs, de szeretetre méltó, a falujáért tűzbe gyalogló kisember figuráját. Talán több humort lehetett volna csempészni a karakterbe, de ez nem a színész hibája. Lázár Kati természetesen minden felesleges manír és ripacskodás nélkül kelti életre a falu nagyasszonyát. Monori Lili úgy látszik egy életre kocsmáros marad. Kár beleszorítani őt ebbe a skatulyába. Ennél több van benne.

Három magyar film októberben, a konkluzió: a mennyiséget tekintve jó a mérleg, ha a három mozi jobb részeit összegyúrjuk talán egy elfogadható egészet kapunk. Mivel ez nem lehetséges, kénytelen vagyunk keserű szájízzel távozni a teremből. Ami biztató, hogy ötletek és színészek terén jól állunk, a forgatókönyveket tekintve viszont bőven van javítani való. Sokszor vádolnak jónéhányan, hogy szkeptikusak és előítéletesek vagyunk a hazai gyártású filmekkel kapcsolatban. Tegyük fel, hogy igaz. Azonban a Mázli vetítésének végén is az unalmas vont a legdisztingváltabb vélemény a mozit jellemezve. De a bizalom még mindig töretlen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.