Egy dologban biztos sikert könyvelhetett el aktuális premierfilmünk: letaszította az amerikai Top 10 trónjáról az addig már két hete töretlenül uralkodó Beverly Hills-i Chihuhuát, melynek főszereplője egy kutya (?), ahogy azt már a címéből kapizsgálhatjuk. A kritikusok ugyan agyagba döngölték, de a nézők – főként a fiatalabb korosztály – összetapsolt neki 90 milliót, és ez a kör még nincs lefutva.
Más kérdés, hogy azóta már mind a dogot, mind a Max Payne-t kenterbe verte a nálunk is hódító High School Musical 3. Hiába no tombol a gagyi szerte a világon, nincs mit tenni és ebben élen járnak tengerentúli honfitársaink, mi meg kullogunk utánuk csendesen.

A Max Payne esetében előzetesen több kérdőjellel szembesülhettünk. Egyrészt alapja egy számítógépes játék. Gondoljunk arra, hogy a Tomb Raider és A kaptár egyaránt ebből merítettek annak idején. Nem is sikerült épkézláb mozgóképeket faragni belőlük, annak ellenére, hogy a folytatásokat így sem úsztuk meg. Másrészt Mark Wahlberg – aki elvileg húzónév ebben a moziban – mostanában nincs túl jó formában. Az orvlövész és Az éjszaka urai erőteljes középszert képviseltek, amiből nem igazán lógott ki Wahlberg. Elképzelésünk sincs miből gondolta, hogy ezzel a „műremekkel” majd visszatér a kátyúból. Szerencsétlen fickót már csak a csoda mentheti meg a folyamatos lejtmenetben, szép lassan elsüllyed a langyos állóvízben. Azért a Boogie Nights és különösen A tégla után jobbak voltak a kilátásai.

Max Paxne (Mark Wahlberg) afféle amerikai Kovács Lajosként (itt a nyomozóra gondolunk és nem a színészre) a döglött ügyek osztályán üldözi a bűnt. Nagy az ő szomorúsága, hiszen nemrégiben feleségét és gyermekét is megölték. Azóta keresi a gyilkosokat, mert a kérdéseire még nem talált választ. Magánnyomozása vakvágányon fut, egészen addig, míg egy rejtélyes bombázó halála után felveszi a fonalat és egyre több mocskos konspirációra bukkan.

Ha az volt az alkotók kívánalma, hogy az ember tíz-tizenötöt ásítson a Max Payne vetítése alatt, akkor jelentem kiváló munkát végeztek. A film első részében több lelkizést és havat tapasztalhatunk, mint bármilyen más látványosságot. Pedig az előzetesben ravasz csaliként tucat számra dörögtek a fegyverek, és robbantak a bombák. Aztán a fél távnál John Moore rendező valószínűleg feleszmélt, hogy mégiscsak az akció műfajában tevékenykedne, ezért rakott a filmjébe néhány pörgős képkockát. Nem hibáztathatjuk viszont azokat, akik ekkora már álomra hajtják a fejüket, vagy csendesen szunyókálnak. A Max Payne mellett ugyanis nehéz ébernek maradni.

Moore klisét klisére halmoz, nem szégyelli bedobni az összes sablont amit ismer a siker zálogaként, persze nagy lebőgés lesz a vége. Vegyünk számba néhány olcsó panelt, ami most is eldurran. Először is a főhős megint olyan bosszúszomjas, mint egy kicsinyeit féltő fehér bálna. A felesége és gyermeke halála után átgázol mindenkin és mindenen a gyilkosok előkerítése érdekében. Emberileg maximálisan érthető, de roppantul elhasznált és elgyötört momentum. Wahlberg triplázik, hiszen a már említett előző filmjeiben is ugyanezt a karaktert taposta.

Természetesen alapvető kritérium, hogy senki nem az, akinek először látszik. A főgonoszról kiderül, hogy csupán áldozat, az igazi csibészt Max közvetlen környezetében kell keresnünk. Moore még ezt is képes fokozni, piszkosul elemében van, amikor lassítani kell egy-egy jelenetet, vagy főhőse elképesztő, cirkuszba illő mutatványait. Arról nem beszélve, hogy még a szokásosnál is hihetetlenebb és a valóságtól mérföldekre elrugaszkodott akciókban lehet részünk. Wahlbeg például olyan hosszasan lubickol a jégtáblákkal dúsított fagyos vízben, amit még a „nagy mágus” David Merlini sem élne túl, pedig, mint tudjuk bűvészünk emberfeletti dolgokra képes. A lelkizés zavaró magasságokba ér, az előzményeknek kétszer is neki futunk, mire teljes egészében megismerjük azokat. Az események kiszámíthatóak, a nézők már régen kitalálhatják azt a fontos összefüggést, amire főhősünk barátja fél óra után jön rá.

Wahlberg olyan sablonos, mint maga a mozi. Színész eszközei elfogytak, mondatai elcsépeltek és hazugok. Keríteni kéne neki egy Martin Scorsese kaliberű rendezőt, aki talán mentőövet dobhatna az ifjú titán felé. Beau Bridges sem olyan fényes már, mint az Azok a csodálatos Baker fiúkban, testvére Jeff és Michelle Pfeiffer oldalán. Olga Kurylenko kedvcsinálóként szolgált a legújabb Bond sztorihoz, míg ott Bond lány lesz, itt csak epizódszerepet kapott. Mila Kunis szinkronhangja nevetséges és gyatra orosz akcentust prezentál nekünk. A színésznő egyébként inkább a háttérben marad és közel sem olyan természetes, mint a Lepattintva című moziban. A vigasz azonban, hogy legalább annyira vonzó és szép.

May Payne-t még a játék nagy rajongói sem fogadták kitörő lelkesedéssel. Nincs ebben semmi meglepetés, hiszen egy átlag alatti, unalmas, fásult és szürke akciót sikerült összehozni, ami az alacsony költségek miatt behozza majd az árát. A lehetséges folytatás öngyilkos élmény volna, így egy magában viszont nem oszt, nem szoroz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.