Az angolok nagyon otthon vannak a háborús szerelmi történetekben. Az év elején a Vágy és vezeklés elismerések özönét söpörhette be, tegyük hozzá nem érdemtelenül. Ismétlés a tudás anyja alapon A szerelem határai ugyanezt a vonalat követi, abban azonban bizonytalanok vagyunk, hogy díjak tekintetében hasonló utat járhat –e be. Összeköti a filmeket a női főszereplő személye is, hiszen Keira Knightley mindkettőben vastagon benne van.
Ráadásul aktuális produkciónk forgatókönyvét a színésznő anyucikája követte el, így még házon belül is cseveghettek a karakteréről. A sminkesek előtt leemelhetjük kalapunkat, hiszen egész elfogadható hölgyeket faragtak az alapjáraton nem túl vonzó Sienna Millerből, illetve Keire Knightleyból. Kissé érhetetlen, hogy Jude Law, vagy Rhys Ifans mit evett Siennán, a csaj púder nélkül abszolút átlagosnak tekinthető. Ami a színészi kvalitásokat illeti: a két színésznő gördülékenyen veszi az akadályokat, és ez különösen Keira esetében méltányolandó. Legutóbb a Vágy és vezeklés gyenge pontja volt, szinte mindenki lejátszotta a vászonról, most azonban érzékelhető változáson ment keresztül és néhol - nem túlzás kijelenteni – csillog-villog a szerepben. John Maybury direktor szakértő kézzel, ügyes fogásokkal rázta gatyába őt.

A sztori Dylan Thomas költő (Matthew Rhys) szerelmi élete körül bonyolódik. Thomas életében több nő játszik fontosabb szerepet. Egyrészt jelenlegi felesége Caitlin (Sienna Miller), másrészt gyerekkori kedvese Vera (Keira Knightley). Mindkettőhöz betegesen vonzódik, és egyiküket sem akarja elveszteni. Azonban Vera szívét közben ostromolja egy katona (Cillian Murphy), aki alaposan megbolygatja a szálakat. A költő nehezen tudja palástolni féltékenységét, Vera pedig bizonytalan az érzéseiben. Végül hozzámegy az egyenruháshoz, viszont újdonsült férje visszatér a frontra, Vera pedig ott marad édeshármasban Dylannel és annak feleségével.

John Maybury komolyabb kapcsolatelemzést folytat, mint a Budapest Tv-n és egyéb kábelcsatornákon magukat produkáló, pénzéhes sarlatánok. A rendező meglehetősen erős tónusokkal és nyomasztó hangulatban vázolja fel egy női barátság történetét, ami mögött ott bujkál a mindkettőjük által szeretett férfi iránt érzett szenvedély. A hangsúly éppen ezért nem a férfiakra, hanem a gyengébbik nem képviselőre helyeződik. A két nő tisztában van vele, hogy ugyanazt az embert kedveli, a várttal ellentétben mégsem tépkedik egymás haját, vetélkednek, rivalizálnak, éppen ellenkezőleg kölcsönös bizalommal fordulnak a másik felé. Azért lehet bennünk némi kétely abban a tekintetben, hogy milyen erős ez a szolidaritás, hiszen olyan nagy az emberi lélek legmélyére ásó beszélgetések nem hangoznak el. Persze segítik, támogatják egymást, és ha szükség van rá még falaznak is a másiknak.

Az érzelmek között felfedezhetünk némi differenciát. A Sienna Miller alakította feleség csak a költőt tünteti ki szerelmével (még akkor is ha bosszúból időnként másoknak is gyönyört okoz), míg Keira Knightley karaktere bizonytalan, érzései ingadoznak Dylan és a katona között. A gyerekkori szerelmének hatása még mindig kísérti, ugyanakkor tudja, hogy számára a poéta tiltott préda, és vágyik valami újra, ami egyúttal a biztonságot és a megnyugvást jelentené neki. A konfliktus mesterkélt és kiszámítható. Egy könnyelmű, elgyengült állapotban hozott döntés, melynek következménye hatással van a barátságra, és a két kapcsolatra egyaránt. Azt már eddig is kívülről fújtuk, hogy a hazugságnak ára van, most újabb leckét kapunk belőle. A remény azért megmarad, miszerint a két asszony közötti nexus nem szűnik meg végleg és túllép az emlékezet szintjén.

A férfiak úgyszólván csak asszisztálnak mindehhez. A költő habzsolja az életet, leszarja a háborút, magvas gondolatai között temeti el magát, miközben várja, hogy ajnározzák, körülrajongják. Mardossa a féltékenység viszont, ha ebből mások is kapnak. A katona a háború előtt szerethető, biztonságot nyújtó figura. Visszatérvén a frontról elkapja a hév, érzi a költő és az ő felesége közötti vibrálást, és kevésbé viseli jól ezt a helyzetet. Maybury intim szférát teremt azzal, hogy mindössze négy szereplőre összpontosít, mindvégig egyfajta kamarai jelleg dominál. A hatásvadász elemeket nem tudja, vagy nem akarja elkerülni, annak ellenére, hogy a háborús részekkel csínján bánik. A katona kocsmában előadott szólamai hangzatosak ugyan, de közhelyesek. Az ott kialakuló ellentét mesterségesen generált és sokszor elpuffogtatott frázisokat hordoz. A ház körüli lövöldözés viszont megdöbbentő, katarzisgyanús és emberileg érthető, amellett, hogy nehezen emészthető és elfogadható.

A forgatókönyv remek lehetőséget teremt a két női főszereplőnek. Keira Knightley és Sienna Miller életük talán legjobb alakítását nyújtják ebben a filmben. Végig meggyőző hiteleséggel emelik ki az asszonyok emberi vonásait, nincsenek hazug mondataik, és megjátszott érzelmeik. A fiúk közül Cillian Murphy viszi el a pálmát. A háború előtt giccs nélküli gyöngédséggel kelti életre a hősszerelmes katonát. A hazatérése utáni elmezavara is természetes, mégha a pátoszt nem is kerülheti el. Matthew Rhys sem rossz, sőt néhol egészen kiváló.

John Maybury tipikus női filmet forgatott, amivel a gyengébbik nem képviselőinek lelkére erős csapásokat mér majd. Persze férfi szemmel is végig lehet nézni, mert vannak kiemelkedő, majdnem katartikus pillanatai, és még gondolatokat is szülhet a fejekben. Ennyi pedig ettől a mozitól éppen elég.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.