Bond újra rivaldafényben. A megaprojekt producerei nem sokat ültek a babérjaikon, két évvel Daniel Craig bemutatkozása után máris itt az újabb kaland. A színész felemás érzésekkel vonulhatott rövid pihenőre debütálása végeztével. Egyrészt nagyszerűen feledtette a már kissé korosodó, azóta ABBA dalokat fuvolázó Pierce Brosnant. Másrészt viszont a Casino Royale a széria egyik leggyengébb darabja volt, a Bond kultusz feltámasztásától (Aranyszem) számítva.
A vérfrissítés rendezői poszton szinte természetesnek tetszett, pláne azután, hogy az Aranyszemmel megérdemelten taroló Martin Campbell másodjára csődöt mondott. A befutó személye kisebbfajta meglepetést okozott. Marc Forster ugyanis eddig nem a nagy ívű szórakoztató akcióparádékkal hívta fel magára a figyelmet. A direktornak köszönheti Oscarját Halle Berry (A szörnyek keringője), és az ő irányítása alatt csillogtathatta meg drámai vénáját Will Ferrell (Felforgatókönyv). Nem szabad kihagynunk a felsorolásból a Johnny Depp és Kate Winslet duóját preferáló több díjat bezsebelt, Oscar-jelölt Én Pán Pétert sem. Vajon hogyan boldogul egy kamaradarabokhoz szokott rendező az általa ismeretlen terepnek minősülő akcióvilágban, ez itt a kérdés. Nos, Marc Forster nem volt megilletődve a feladattól és egészen elviselhető kavalkádot hozott össze, melynek fő támasza a látvány és a cirkusz, hiszen ez kell a népnek.

A történet kissé szokatlan módon folytatása a Casino Royale-nak. Bond (Daniel Craig) nem tudta kiheverni szerelme, Vesper Lind elvesztését, fűti a bosszú, egy oroszlán elszántságával kutatja, hogy miért kellett meghalnia kedvesének. A nyomozása során egy Quantum nevű bűnszervezet közelébe férkőzik, melynek egyik feje Dominic Greene (Mathieu Amalric) éppen egy bolíviai diktátort készül hatalomra juttatni, busás haszonért cserébe. Persze ahol Bond megjelenik, ott hemzsegnek a csajok is. Ezúttal a gyönyörű Camille (Olga Kurylenko) segédkezik hősünknek a rosszfiúk lebuktatásában.

Régebben azért könnyebb helyzetben volt a 007-es. Sean Connery vagy Roger Moore korában még egyedüli élharcosként mentette meg a világot a gonoszoktól, szinte ellenfele sem volt. Ma már minden bokorban terem egy szuperhős, a kínálat az összes igényt kielégíti. Itt van mindjárt Jason Bourne, aki már háromszor indult el a Bond által kitaposott ösvényen, de még John McClane sem temette el magát végérvényesen.

James Bond tehát reformokra szorult. Eltűntek a mindenféle hihetetlen dolgokra képes kütyük, és velük együtt az utoljára Q-t alakító John Cleese. Persze azért a modern technika vívmányait továbbra is igénybe veszi a brit titkos ügynök. Nincs Moneypenny és nincs vodka-martini. Sőt az egyik jelenetben kissé spicces állapotban Daniel Craig még azt sem tudja elmondani, hogy milyen italt kortyolgat oly lelkesen a poharából. Az Aston Martin csak a film elején látható autós üldözésben kap szerepet, akkor is fél roncsként végzi. Egyedül M azaz Judi Dench maradt hírmondónak.

Legutóbb a Casino Royale vetítése közben majd meghaltunk az unalomtól. Sok volt a céltalan póker, ráadásul Korda Gyuri bácsi sziporkázó kommentárjai sem voltak. Bond hisztizett, nyafogott, könnyezett és - minő szentségtörés – még szerelembe is esett. Úgy csaholt a kiszemelt spiné körül, mint egy nyáladzó kölyökkutya. Marc Forster új seprűként jól seper, hiszen hamar megérezzük, hogy nem követi ezt az elhibázott taktikai húzást. Először is lerövidíti a játékidőt, így minden idők egyik legkurtább James Bond-epizódját élvezhetjük. Másodszor töménytelen akcióparádéval halmoz el minket, csak éppen annyi üresjárat van, amennyi a történet nyomon követéséhez, illetve megértéséhez szükséges. Nem pepecselnek sokat, nincs helye a felesleges szószaporításoknak, túlzó érzelemnyilvánításoknak, itt kérem folyamatosan megy az ugrabugra. A mottó: földön, vízen, levegőben Bond az úr. A kaszkadőrök megint nagyszerű munkát végeztek, nem lehet elégszer dicsérni őket. A nyaktörő mutatványok lélegzetelállítóak, sokszor tátva marad a szánk.

Az írógárda (Paul Haggis, Neal Purvis, Robert Wade) azonos az előző epizódéval, de úgy látszik tanultak az ott elkövetett szarvashibákból. A feszes, pergő tempó mellett felocsúdni sincs időnk, és a dialógusok sem olyan eszeveszetten sematikusak és nyálasak, mint legutóbb. Ha mégis a hiányosságokat feszegetjük, mindenképpen szólnunk kell a jellemek és karakterek kidolgozatlanságáról. Az örvendetes, hogy Bond visszanyeri régi formáját, de a gonosz figurával meglehetősen cudarul bánnak, csak a szokásos pózokra van kárhoztatva. A Casino Royale-nál eltűnt, semmivé foszlott Bondra jellemző cinikus humor nyomokban viszont újra funkcionál.

Daniel Craig most sem hibázik. Mivel szerepéből száműzték a szerelmes vonalat, jobban ki tudja domborítani a 007-es kemény, macsós, férfias, magát minden helyzetben feltaláló, hideg fejjel gondolkodó oldalát. Hiába volt minden aggodalom Craigből nagyszerű Bondot faragtak, nem lehet vitás. Talán kicsit többet gyilkol, mint kellene, de a bosszúfilmekben ez már csak így szokás. Olga Kurylenko észbontóan szép, és emellett tökéletes idomokkal bír. Ideális Bond-lány, amikor rövid időre kiiktatják, máris hiányzik. Judi Dench most is hűvös és józan, pont, mint egy angol lady, Mathieu Amalric pedig átlagos gonosz.

Marc Forster abszolút helyt áll, mint akciórendező, nincs semmi oka a szégyenkezésre. Nem földcsuszamlásszerű élmény, de mindenképpen remek kikapcsolódás. A nosztalgiázóknak, Sean Conneryért könnycseppet morzsolgatóknak tudomásul kell venniük, hogy nagy a konkurencia harc és a gyenge bizony menthetetlenül elbukik. A Quantum csendje alapján úgy tűnik, Bond túléli a küzdelmet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.