A Gamer után egy valamiben biztos lehet az ember. A Mark Neveldine-Brian Taylor rendező páros nem veti meg a tudatmódosító szereket. A Felpörgetve esetében még csak sejthettük, most már mérget vennénk rá. Szaporán bekapkodják a bogyókat, vagy felszívnak egy-két csíkot, aztán hozzálátnak furcsa vízióik megvalósításához. Összekaparnak valami vázlatot, amit forgatókönyvnek neveznek el, de igazából nem fordítanak rá túlzott energiákat. Mintha csak Magyarországon lennénk. Azonban a mi kutyánk kölykeinek, a hazai – magukat filmgurunak képzelő – balfácánoknak soha nem lenne elég pénze egy ilyen vizuális orgiához. Neveldine és Taylor jó helyre születtek. Hollywoodban ebben mindig látnak fantáziát.

Egy olyan világba lépünk a Gamerben, amelyben a társadalom a videojátékok fogságában él. A Slayers nevű csemege lényege, hogy az emberek hús-vér társaikat irányíthatják háborús küzdelmek során. A bábok börtöntöltelékek, akikre egyébként is halál várna büntetés gyanánt. Ha azonban megnyernek harminc játékot, menekülhetnek a pusztulás elől. Az egyik ilyen elítélt Kable már huszonhétnél jár…

Neveldine és Taylor Tony Scott emlőin nevelkedtek. Persze van bennük bőven bizonyítási vágy, így nem csoda, hogy le akarják pipálni a mestert. Mindent a technikai bravúroknak, a vizuális trükköknek rendelnek alá. Reklámokban és videoklipekben használatos vágások, folyamatos lassítások, brutális kivégzések. Az egészből persze semmit sem látunk, csak kapkodjuk a fejünket, a fények cikáznak, vakítanak és ettől még a különböző alakokat is nehezen ismerjük fel. Öncélú szórakoztatás ez kérem szépen, semmi más. Ehhez még ráadásul egy az egészségestől nagy mértékben negatív irányba tendáló excibicionizmus is társul.

A Gamer még véletlenül sem nevezhető filmnek, inkább egy videojáték, amelyben magukat pénzért lejárató színészek poroszkálnak. Itthon biztosan celebeknek hívnák őket. Neveldine és Taylor pedig még attól sem riadnak vissza, hogy szemérmetlenül plagizáljanak. Ahhoz nincs elég ötletük, hogy valami újat kitaláljanak, inkább a filmes múltból keresnek a történetükhöz támaszokat. Megszületik tehát a Halálfutam és A menekülő ember kotyvaléka, amely mondanivalóját tekintve még az elődökhöz képest is ingerszegény. Az általános iskolában azt utáltam a legjobban, amikor a tanár néni megpróbálta elmagyarázni, hogy egy verssel mit akart mondani, illetve kifejezni a költő. Honnan tudja? Esetleg ott volt amikor írta? Talán megkérdezte tőle? Itt is elkezdhetnénk fejtegetni, hogy Taylorék a Gamerrel egyfajta görbe tükröt állítanak elénk. Megmutatják milyen irányban halad a társadalom, illetve milyen egyedekké válhatunk a közeljövőben, ha így folytatjuk tovább földi létünket.

A kritikai él azonban elveszik a trash, a kommersz és a fejlett technológia nyomása alatt. Ez olyan mintha a hamburgerre azt mondanánk, hogy gasztronómiai áttörés, miközben csak egy éhséget csillapító gyorskaja. Lehet, hogy a Gamernek lennének érdemei, de ezeket valószínűleg csak nagyítóval találnánk meg. Miért vicces az például, hogy Gerard Butler belehány és belehugyozik egy autó üzemanyagtartályába, majd elindul vele. Egyáltalán ezt poénnak szánták? A Felpörgetve második részénél legalább észleltük a cinizmust, az öniróniát, a gúnyt. Ez mostanra teljesen kiveszik a rendező duóból. Marad egy felszínes üresség, amelyben a káosz a legnagyobb úr.

Nagy fejtörést okoz Gerard Butler felbukkanása. A csúf igazságban nagyon ráérzett a figurára, itt egyszerűen csak Russell Crowe imitátorként szerepel. A figura nem jelent neki nagy kihívást. Mindössze keménykedő fejet kell vágni és elmondani egy-két mondatot, melyekben a „fuck” szócska kiemelkedő jelentőséggel bír. Butler jó nője Amber Valetta. Na az ő játékára végképp nincs szükség. A rendezőknek csak a teste kell, mondjuk ezen adottságaira nem lehet panaszunk. Feltűnik itt még egy-két név. Chris „Ludacris” Bridges (Ütközések), Michael C. Hall (Dexter) és Alison Lohman (A nagy hal). Egyetlen félmondattal elintézhetjük teljesítményüket. Jobb sorsra érdemesek.

Dögöljek meg, ha értem, hogy miért csinálták ezt Taylorék. Majd harminc év múlva, ha ez a drogos lázálom valóssággá válik, talán megtanulom értékelni. Addig azonban csak bámulok ki a fejemből és azt kérdezem magamtól hitetlenkedve. Mégis, mi az úristen volt ez?

Értékelés: 3/10 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.