Volt már olyan, hogy egy nő beleszeretett a Halálba. A lányok persze visongtak, sikítoztak, hiszen maga a melírozott Brad Pitt személyesítette meg a nagy Kaszást. Volt olyan is, hogy egy öregen született, folyamatosan fiatalodó csóka találta meg a nagy Ő-t (Benjamin Button különös élete). Jaa, hogy ehhez is köze volt Pittnek? Minő véletlen. Most újra át kell, hogy gondoljuk a romantikáról alkotott túlságosan földhöz ragadt elképzeléseinket. Jelen esetben ugyanis egy kislány rabolja el egy időutazó szívét. Persze a szentimentális, érzéki és szerelmes Brad most sem nyugszik. Igaz csak producerként díszeleg a neve a stáblistán, a reflektorfényt meghagyja az ausztrál Eric Bana-nak. Akkor sem veszítettünk volna sokat, ha színészként is beszáll a produkcióba.

Alig több mint egy órát kell várnunk arra, hogy a Rachel McAdams játszotta Claire kimondja a kulcsmondatot. Vajon létezik –e olyan nő ezen a bolygón, aki kibírja azt, hogy álmai férfija ide-oda repked az időben, miközben ő a puha, meleg családi fészekben várja őt. Legyünk egy pillanatra realisták, tegyük a szívünkre a kezünket. Kizárt dolog. Pedig Audrey Niffenegger könyvében ez működött. Valószínűleg ettől válhatott kultikus bestsellerré. Ezt megfejelve ráadásul nagyrészt pozitív kritikákat kapott. Tehát elvileg ez a tény biztosíthatná, hogy nem egy a Kiskegyedben vagy Meglepetésben esetleg Storyban megjelenő nyáltól, ömlengésektől hemzsegő habcsókos történetről van szó. A film azonban más képet mutat. Itt bizony kíméletlenül el kell szállni, sőt egy másik világba szükséges teleportálni. Enélkül a mozi megemésztése úgyszólván lehetetlen vállalkozásnak tűnik, és a torkunkon akad, mint egy méretes halszálka.

Szép dolog a szerelem. Jócskán kapunk belőle most is. Többnyire melodrámát és fájdalmat. Robert Schwentke (Légcsavar) szinte könyörögve toporzékol a könnyekért. Nincs pardon, itt sírni-ríni kell a jegy áráért. Más kérdés, hogy ezúttal kevés az orrfújás, hüppögés, szipogás és a papírzsebkendők sem fogynak tonnaszámra. Schwentke őrületes hatásvadász hajszája ugyanis zátonyra fut. Blama. Az időutazó felesége unalmas, fárasztó, bágyasztó és céltalan. Arról nem beszélve, hogy a rendező néha úgy tévelyeg, mint egyszerű vidéki gyerek a pesti aluljárókban. A női frakció többszörös repetát kap Eric Bana seggéből. Az időutazás pedig rendre kimerül abban, hogy főhősünk ruhákat lopkod különböző boltokból. Azért mégse egy szál pöcsben lófráljon az utcákon. Schwarzenegger a Terminátorban könnyebben legyűrte ezt az akadályt. Bana viszont ha pácba kerül, azonnal felszívódik. Az állás tehát döntetlen.

A továbbiakban pedig azt találgathatjuk, hogy Rachel McAdams éppen melyik főszereplő karjaiba omlik. A fiatalabb kiadást, vagy az őszesebb idősebbet halmozza el túláradó szeretetével. Nem a legbonyolultabb játék. Talán A széfet is alulmúlja. Lenne itt egy-két elvontabb, némi filozofikus tartalommal átitatott kérdés, amin esetleg elgondolkozhatnánk. Létezik –e sorsszerűség a szerelemben? Mennyire változtathatja meg életünket a halálunk időpontjának biztos tudata? Megbocsátható –e egy kis csalás a jövőbeli boldogságunkért cserében? Azonban a rendező hangsúlyai nem itt vannak, ezeket csak meglebegteti, elhadarja anélkül, hogy nagyobb, fontosabb teret szánna nekik. Ehelyett folyton-folyvást szenved és szenvedtetni akar. Sci-fi? Ugyan már. Romantikus dráma? A leggyengébb fajtából. Azonban félő, hogy a javíthatatlan álmodozók vérben forgó szemekkel és különböző transzparensekkel vonulnának a Kossuth térre a kritikus fejét követelve e szavak hallatán. Ezért megjegyezzük, hogy nekik talán még nyújthat némi élvezetet Az időutazó felesége. A többiek meg se próbálják. Vagy ha igen, vegyenek egy rekesz Red Bullt pattogatott kukorica helyett.

Eric Bana körülbelül olyan hiteles a hősszerelmes időutazó szerepében, mint egy fadarab. Eredetileg komikus volt a barátunk, lehet, hogy maradnia kellett volna a műfaj keretei között. Ez így több mint égő. A probléma, hogy ez a harmatgyenge játék még az egyébként tehetséges és csodaszép Rachel McAdams-et is megperzseli. Csak reméljük, hogy a Sherlock Holmes-ban Guy Ritchie kezei alatt feledteti ezt a kisebb kisiklást.

Azért lehetne előnye egy ilyen időutazásnak. Mondjuk az ember már előre tudná a nyertes lottószámokat. Hogy ez csalás, hazugság, illetve gonosz ármánykodás révén valósulna meg? Kit érdekel? Amilyen erkölcsi állapotok uralkodnak ebben az országban, senki nem szólhatna egy rossz szót sem. Különben is kárpótolna a csodapalota, a hozzá tartozó medence, a luxusjacht. Ennyi szűrhető le tanulságként egy sci-fi elemeket még nyomokban sem tartalmazó romantikus drámából. Pofátlanság? Az. Mást vártunk? Mindenképpen.

Értékelés: 4/10 (csak és kizárólag Rachel McAdams miatt.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.