Sam Raimi kiszabadult a pályáját kissé gúzsba kötő pókfonálból. Magyarázkodásra semmi ok, hiszen a Pókember trilógia egyenként szép summát termelt, még ha a harmadik részen már erőteljesen megmutatkoznak a fásultság és a fáradtság jelei. Lazításképpen és feltöltődés gyanánt visszaszaladt a kezdetekhez. Raimi ugyanis a világhírű képregény megfilmesítése előtt horrorokkal foglalatoskodott. E korszakának egyik díszpéldánya a Gonosz halott, amit a műfaj kedvelői egyfajta „szent tehénként” tisztelnek, sokan a kultstátuszt is rásütötték. Talán nem érdemtelenül.
Christine (Alison Lohman) egy bankban hitelügyintézőként tevékenykedik, és osztályvezetői karrierre vágyik. Főnöke viszont húzódozik, mivel nem találja elég határozottnak, szigorúnak és kérlelhetetlennek a lányt. Christine bizonyítani akar, ezért elutasítja egy öregasszony hitelhosszabbítási kérelmét. Nos, az addig szelídnek és esendőnek tűnő nő ennek hatására vén szipirtyóvá, gonosz boszorkánnyá változik, és halálos átokkal sújtja a megszeppent csajt. Christine-nek három napja van arra, hogy megszabaduljon ettől, mert ha nem sikerül a Pokol forró bugyra várja, ahonnan nincs visszatérés.

Összegezhetnénk úgyis ezt a pár mondatos sztorit, hogy szimpla hülyeség. Ráadásul, ha nagyon megkapargatjuk az ötletet, feltűnő, hogy kísérteties hasonlóságot mutat Stephen King egyik regényével (Sorvadj el). Ott egy túlsúlyos manust átkoznak meg a cigányok, amitől aztán hirtelen elkezd cérnaszállá fogyni. Ebből készült is egy feledhető mozi, aminek aztán szemét lett a vége, B-kategóriás tartományba, és a videotékák legalsó pocaira süllyedt. Azonban elhamarkodott lenne a gyors ítélet, mivel ezzel lebecsülnénk Sam Raimi képességeit.

A direktor ugyanis a Pókember bűvkörében sem felejtett. Valóban leegyszerűsíti, lecsupaszítja a történetet, de cserébe mesterien adagolja a feszültséget. A mostani horroroknak, vagy annak csúfolt másodrangú, olcsó utánzatoknak a legnagyobb rákfenéje, hogy képtelenek a szó legnemesebb értelmében ijesztgetni, félelmet kelteni. Inkább hangfalszaggató zajokra, robajokra, effektekre hagyatkoznak, és ezek elfedik a valódi lúdbőrözést, ideglelést. Raimi ugyan szintén előveszi a megszokott eszközöket a tarsolyból, miközben teljes csendből is képes olyan döbbenetet és sikongást okozni, amitől úgy szorítjuk a karfát, mint egy kisgyerek. A vénasszony folyamatos jelenlététől például feláll a hátunkon a szőr, sőt még az is előfordulhat, hogy a földről esszük a kukoricát, miután ijedtünkben eldobjuk a zacskót.

Raimi nem a hangokhoz rendeli a képet, hanem pont fordítva. Ettől emelkedik a szürke átlagból. Az időzítés pedig úgyszólván tökéletes. Amikor beindul a verkli, akkor kő kövön nem marad, de ha úgy érzi, hogy kissé el kell eresztenie a gyeplőt, visszább lép a szorításból és bemelegít a következő menetre. Azt a csapdát is elkerüli, amibe iparos komája, David S. Goyer (A túlvilág szülötte) oly szépen beleesett. Nem veri magát feleslegesen és nem rángatózik görcsösen attól, hogy neki akkor most végig halálos komolysággal kellene rémisztgetnie a nézőt. Néhol szándékosan parodisztikus elemeket használ, a sok gusztustalan hányást, okádást, vérfürdőt extrémitásig fokozza, aminek láttán önkéntelenül kibuggyan a nevetés belőlünk.

Miközben a szánk szélén a vigyor, a következő percekben már felszisszenünk és arcunkhoz kapunk a félelemtől. Nevetés és reszketés a mozivásznon. Na meg túlbuzgó vizualitás, amiben egy csepp öncélúság sincs. Raimi rutinjának köszönhetően nem esik ki a ritmusból, a Pokolba taszítva végig lüktet, a trükköket is pont akkor dobja be csalinak amikor szükséges, amikor annak helye van. A fináléban pedig még bevisz egy kegyetlen jobb horgot, amitől tuti kifekszik az addigra lenyugodott páciens. Csavarint egyet a történeten, hogy még akkor is legyen bennünk félsz, amikor fellélegezve kisunnyogunk a sötétből.

Alison Lohman olyan törékeny, mint az ibolya. Ez a kiscsaj, aki első ránézésre a légynek sem tudna ártani, olykor úgy bedühödik, mint egy tenyészbika, aki előtt meglengetik a vörös posztót. Jamie Lee Curtistől a sikolykirálynőtől azonban még van mit ellesnie, noha nem teljesít rosszul. Justin Long a kísérő, másodhegedűs szerepét kapta, amivel még úgy ahogy meg is birkózik. A könnyek a végén azért nem tűnnek túl természetesnek. Lorna Raver csúnya arcától viszont lehetnek még álmatlan éjszakáink.

Érdekes, hogy egy-két magyar szót is hallhatunk a vásznon, persze a vén szipirtyó szájából, és éppen akkor, amikor átkot szór a hableányra. Sam Raimi azonban ettől függetlenül minden tiszteletet és kalaplengetést megérdemel. Valahogy így kell olyan horrort csinálni, amitől még az ínyencek szájában is összefolyik a nyál. Nyomtalanul nem múlik el, hiszen amikor a Blahán egy őrült autós csikorgatta a féket, riadalmamban majdnem a mellettem állóra tapostam. Gyorsan elspurizott mellőlem és utána kissé furcsán nézett rám.

Értékelés: 8/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.