Újabb pubertásdáridó, megint egy pite az arcunkba – gondolhatnánk gyanakvóan. Ne vádolja önmagát az, aki ezt tudván legyint egy nagyot, vagy két lépést hátrál a terem bejáratánál, hisz annyi hulladékot és mocskot sóztak ránk az utóbbi években tinifilm gyanánt. Váratlan fejlemény, hogy pont a Superbad avagy miért ciki a szex című filmet jegyző, Apatow-ivadék, Greg Mottola hajt végre egy meredek száznyolcvan fokos fordulatot legyőzve baljós előítéleteinket. Meglepő, de örömteli
James (Jesse Eisenberg) miután leérettségizett egy európai körutat tervez nyárra lazításképpen. Azonban szülei rezignáltan közlik, hogy erre nincs pénz, mivel apucit kissé hátrébb sorolták a cégbeli ranglétrán és ezáltal a fizetését is megcsapolták. Az utazásból nem lesz semmi, helyette James kénytelen munkát vállalni a város ósdi vidámparkjában, hogy legalább a jövendőbeli egyetemi tanulmányait finanszírozni tudja. Bár a meló alantas, főhősünk olyan felejthetetlen élményekkel gazdagodik, amelyek feltehetően egész életén át elkísérik majd.

A Kalandpark érezhetően önéletrajzi ihletésű, Mottola saját tapasztalataiból, benyomásaiból, érzéseiből merít, amitől egyszeriben emberszabásúvá, valódivá, kézzelfoghatóvá és nem utolsósorban személyessé teszi a vállalkozást. Megszáll minket egyfajta jól eső nosztalgia, az a gondtalanság és nyugalom, amik kamaszéveinket jellemezték és az idők folyamán sokszor a feledés sűrű homályába vesztek. Természetesen a volumennel lehet vitatkozni, hiszen nálunk egy-egy nyári munka nem feltétlenül egy dzsemboriban telik, hanem például szórólap osztogatással a tűző napon, vagy hamburger eladással a pultban izzadva. Ezt a békát viszont a hiánypótló katarzis kedvéért szó nélkül lenyeljük.

A direktor olyan karakterekkel édesget magához, akikkel könnyedén azonosulunk. Szeretnivaló, esendő olykor lúzer figurák sorsán, lelkén és életén keresztül újra átélhetjük a csajozás nehézségeit, kőkemény csalódásait, vagy sikereit és a barátság elmélyüléséhez vezető lépéseket. Azokat a pillanatokat, amikor a lányok mosolyától szégyenlősen, szemlesütve elfordultunk, érezve, hogy talán lehet esélyünk. Persze néha utólag kiderült, hogy ez nem is nekünk, hanem a mellettünk álló srácnak szólt. Azt is megtapasztaljuk, hogy két hasonló cipőben járó, szinte azonosan gondolkodó fiú hogyan találja meg az összhangot, amivel lerakják életre szóló barátságuk első alapköveit. Mottola érzi a serdülőkori problémákat, gátlásokat, nála is kardinális kérdés a szüzesség, ennek elvesztése, az első nemi aktus. Mégis távol áll tőle az az erőszakos, bumfordi stílus, amit a hasonszőrű „műremekeknél” megszokhattunk.


Végre nincs központban a kaki, a szopás, a nyalás és egyéb finomságok, hányást is csak annyit kapunk amennyi feltétlenül szükséges, és ami még nem tépázza jobban egyre inkább süllyedő tolerancia hányadosunkat. Mottola intelligensen szórakoztat, olyan poénokkal, melyek nem mennek egy szint alá, mégis harsány röhögésekre ingerelnek. A szereplők száját többnyire értelmes mondatok hagyják el, középszerű, langyos macsóbeszólások helyett. Ugyanakkor átütő a féktelen bulizások, partik hangulata is, amit még inkább színez a fű és a pia. Lehetne persze negatívumokat említeni, mint számos esetben. A cselekmény például átlátszó, a történések józan paraszti ésszel kisakkozhatók. A durcás, meggyötört, mostohaszülővel feszült viszonyban álló problémás kamasz alkalmazása is olyan sztereotípia, mely jolly jokernek számít. Azonban nem ez a lényeg, hiszen Mottola meghitt, régen át nem élt varázslatos hangulatot áraszt filmjével, amire már nagyon ki voltunk éhezve. A Kalandpark reményteli tinifilm, ami finom humorával, normális hangnemével közelebb hozza megfakult emlékeinket.

Jesse Eisenberg tökéletes választás a rendező kölyökkori énjének megformálására. Naiv, csetlő-botló, de okos és kifogástalan dumával rendelkezik. Tipikusan az a figura, aki nem a külseje és agyon szoláriumozott bőre, vagy bezselézett haja miatt lehet a csajok kedvence. Ezért pedig mindenképpen irigyelhetjük. Kirsten Stewart az Alkonyat után itt is bizonyítja, hogy sugárzó tehetség, remélhetőleg nagy jövő vár rá Hollywoodban. Martin Starr SZTK-keretes szemüvege még ellenállhatatlanabbá teszi az egyébként sem unalmas karaktert. Az elvont okostojás, akinek szeretetéhsége nagyfokú önzetlenséggel és egy jó adag különcséggel párosul. A poénos benyögésekben pedig bőven felveszi a versenyt főhősünkkel. Ryan Reynolds egy házasságát módszeresen szétzúzó szarházit alakít meggyőzően, akit a színész játéka miatt még sem tudunk utálni.

Greg Mottola telepakolja filmjét élettel, derűvel, optimizmussal, ami nemcsak a kamaszokra, hanem a harmincasokra, negyvenesekre, sőt még az idősebb korosztályra is ösztönzőleg hat. Éppen ezért olyan nehéz feltápászkodni a székről a végén és visszasüppedni a rideg, kies valóságba. Bárcsak elmenekülhetnénk ezelől. Ha felidézzük magunkban a Kalandpark egy-két jelenetét talán sikerülhet. Pár percre mindenképpen és ezért is hálásnak kell lennünk.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.