Ezen aztán nem kellett sokat agyalni. Szinte már minden jelentősebb képregényfilm kapott egy prequelt, miért pont az X-Men széria maradna ki a sorból. Stan Lee és John Kirby mutáns szüleményei 2000-ben jelentek meg a filmvásznon. A lármás ováció miatt azóta sem akarnak lejönni onnan. Persze az előzmények felvezetéséhez szükség volt a legkarizmatikusabb szereplőre, akinek története elég izgalmas és érdekes egyben. Természetesen Farkas, vagy ha úgy tetszik Rozsomák lett a befutó.

Hugh Jackman visszatért, Bryan Singer viszont elment inkább katonásdit játszani Tom Crise-sal, és ez – mint utólag kiderült – végzetes hiba volt az X-Men projekt szempontjából. A Tsotsival Oscart nyerő, de a Kiadatással súlyosat bukó Gavin Hood ugyanis nem érzi ezt a világot. Singer a legapróbb rezdülésig nyomon követte a karaktereket, ehhez igazította a sztorit és ezzel párhuzamosan egy tervező mértani pontosságával koreografálta meg tűzijátékait, vizuális csodáit. Hood száműzöttként (ki vándorol sűrű éjjen át) mozog ebben a közegben, sokszor úgy tűnik maga sem tudja melyik forgatáson jár éppen, és emiatt a szálak gyakran könyörtelenül szétcsúsznak a kezében.

Na kérem szépen kezdjük akkor tényleg a legelején. Logan (Hugh Jackman) és Victor Creed (Liev Schreiber) testvérként végig harcolnak háborúkat, híres ütközeteket, anélkül, hogy felfednék kilétüket és különleges képességeiket. Egy napon belépnek William Stryker (Danny Huston) csapatába és a többi mutánssal együtt küzdenek a bűnözők ellen. Legalább is ők ezt hiszik. Logan egy idő után megelégeli az erőszakot és otthagyja a fura, vad bandát. Pár évvel később azonban szerelme elvesztése miatt bosszút forral barátnője gyilkosa Victor ellen. Ennek érdekében szövetkezik Strykerrel, és egy titkos laboratóriumi kísérlet során hagyja, hogy legyőzhetetlenné tegyék. Ez viszont azt jelenti, hogy többé senkinek nem engedelmeskedik, a maga útját járja, és ebbe beletartozik Victor megsemmisítése is.


Igazságtalanok lennénk, ha Gavin Hood nyakába varrnánk az egész balhét. Ebben a keszekuszaságban, parttalanságban ugyanis a forgatókönyvírók, David Benioff és Skip Woods is könyékig benne vannak. Benioff esetében ez azért meglepő, mert Az utolsó éjjel szkriptje kiérlelt és megfontolt munkára utalt. Persze az a saját regényéből készült. Woods csak annyit tett hozzá, amennyire képes, hiszen a Kardhal és a Hitman is közelebb állnak a összeomláshoz, mint az elfogadhatóhoz. A koncepció meglehetősen sovány: diszkréten előre toljuk Farkast, vagy ha úgy tetszik Rozsomákot, lesz, ami lesz alapon. Ez azért még Hugh Jackman ellenállhatatlan, sármos és lehengerlő karizmájával együtt is szolidan működik.
Nincs mögötte ugyanis ügyesen felépített történet, csak egy vázlatos, harmatos bosszúhistória, ami hemzseg a már ezerszer látott fordulatoktól, könnyen kibogozható, ügyefogyottan bújtatott csapdáktól. Benioff és Woods sokszor unottan, valamiféle belső kényszertől vezérelve csavarják a sztorit. Olyan érzésünk van, mintha többször összeolvasták volna az elkészült könyvet, és még mindig nem jött ki az a másfél óra, ami a szükséges ürügyet képezné. Nem volt mit tenni, tekerni kellett még egyet rajta, hogy a várt szintidőt teljesítsék. Egy példa szemléltetés gyanánt: Farkas és Kardfog körülbelül háromszor csatázik egymással, miközben már a másodiknál eldőlhetett volna minden, ha az írókon nem lenne úrrá az előbb említett teljesítménykényszer. A dialógusok mély értelműsége Chuck Norris 80-as évekbeli B-kategóriás klasszikusaival vetekszik, már-már provokatívan bántó tartományba süllyed.

Mindemellett a karakterekkel sem bánnak kesztyűs kézzel. A két főszereplőt még úgy ahogy ímmel-ámmal, nagy undorral megoldják (bár ehhez nem árt Jackman és Schreiber kiemelkedő teljesítménye). A többiek viszont mostoha gyerekek. Mintha ott sem lennének, leginkább ártó szellemekhez hasonlíthatók. Persze a látvány fontos és elengedhetetlen része a shownak, és ebben nincs is semmilyen kifogásolható elem. Gavin Hood remekül zsonglőrködik a pompás, élvezetes közelharcokkal, a percre pontos ütemben ellőtt digitális trükkökkel, amik próbálják elfedni a nagyon erősen jelentkező lyukas foltokat. Feszültséget és izgalmat azonban még ezek is csak félig-meddig, amolyan kötelező mértékben pumpálnak az X-Men kezdésnek szánt fejezetébe. Ezek a Batman, Watchmen, Pókember világában vajmi keveset érnek.

Hugh Jackman vitathatatlanul megérett az akcióhős szerepére. Ráadásul még a seggét is előszeretettel villantja, amit az ilyen típusú mozik ikonként megbecsült sztárjai még véletlenül sem hagytak ki (lásd Stallone, Schwarzenegger és Willis). A legerősebb láncszeme lenne a mozinak, ha nem kéne osztozni ezen Liev Schreiberrel. Schreiber valódi gonosz, viszonylag gyenge dumával, ellenben határozott, erőteljes fellépéssel. Danny Huston (Az elszánt diplomata) csak asszisztál a harmonikusan funkcionáló Jackman-Schreiber duónak. Dominic Monaghan (Lost) és Ryan Reynolds mindössze húzónevekként érvényesülnek, jelenlétük percekre korlátozódik. A szépséget ezúttal Lynn Collins képviseli, akivel szívesen eltöltenénk, kellemes, meghittnek mondott gyertyafényes estéket.

Ha mindenképpen folytatni akarják az X-Men-szériát, illene a rendezői karosszékbe visszaültetni azt a Bryan Singert, aki az előző három rész alkalmával tanújelét adta annak, hogy érti a képregényben, mint alapanyagban rejlő csíziót. Gavin Hood dagonyázása, maszatolása rossz fényt vet az eddig példásan megteremtett nimbuszra is. Ne adjuk ilyen olcsón az eddig befektetett energiát, sürgős renoválást kérünk!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.