„A 300 látnoki erejű rendezőjétől”. „Minden idők legnagyszerűbb képregénye alapján”. Csak úgy röpködtek a magasztos mondatok a Watchmen reklámkampányában, minden, ami a csövön kifér jeligével. Addig feszítették a húrt, amíg lehet, hiszen még két megastúdió is úgy összecsapott a forgalmazási jogon, mint véres húson a folytonosan köröző éhenkórász keselyűk.

Aztán persze az erőfitogtatás – előre megjósolhatóan – igazságos pontosztozkodással zárult. A politikusokhoz hasonlóan a nyílt színen anyáztak, a háttérben pedig sundám-bundám módon megegyeztek. Mindenki sógor-koma-jóbarát, és senki nem ellensége a pénznek, pláne ilyen ínséges időkben. Anélkül, hogy ízekre szednénk a hangzatos propagandadumát, meg kell, hogy jegyezzük, hogy a 300 esetében a látnoki jelző túl erősnek tűnik. Zack Snyder filmjére a tisztességes iparos munka megfelelőbb kifejezés lenne, még akkor is, ha látvány és bevétel tekintetében valóban kiemelkedőt produkált. A Watchmennél Snyder túllépett saját árnyékán, melynek eredménye, hogy több biztató momentumot könyvelhettünk el. Pezsgőt azonban még korai bontani, ugyanis az ájuláshoz, a királlyá koronázáshoz ez még mindig kevés, a feltehetően 100 milliós nagyságokat döngető summa ellenére.

Szuperhősök óvták a világot a 40-es, 50-es, 60-as évek Amerikájában, egészen addig míg be nem tiltották működésüket. A kényszerű visszavonulás következtében a Föld nukleáris háború előtt áll, és a politikusok impotensnek mutatkoznak a bajok kezelését illetően. Az egykori rendcsinálókat is veszély fenyegeti, hiszen egyik volt társukat, a Komédiást rejtélyes módon likvidálják. A védangyalok újra egy csapatba verődve készen állnak arra, hogy megmentsék az emberiséget a teljes pusztulástól.

Snyder hősei kettős személyiségűek. Nemes célokért küzdenek, ugyanakkor a körülöttük lévő erőszakos kegyetlenkedés alól nem tudják kivonni magukat. Ez pedig olykor megbocsáthatatlan, mélyen elítélendő, bűnös tettre sarkallja őket, az egyik például arra vetemedik, hogy egy lövéssel leterítsen egy állapotos nőt. A másik senkit és semmit nem tisztelve akarja megtorolni bajtársa halálát. Ennek nyomán azon elmélkedhetünk, hogy vajon egy dicső, bátor cselekedet, meddig szentesíti az ahhoz vezető eszközöket. Ezek a figurák ugyan egy bogárhátúra hajazó űrhajószerűségben mászkálnak, de emberi sajátosságaikat kihangsúlyozván, nem halhatatlanok, kivéve az egyiküket. Különleges képességekkel sem rendelkeznek, ezáltal nagyon sebezhetők.

A politikai környezet olyan, mintha Abszurdisztánban járnánk. 1985-ben még mindig Nixon az elnök, az amerikai-szovjet ellenállás pedig végzetes csapásokat mérhet a világra. A direktor látható élvezettel ironizál a képzeletbeli szituáción, ami remek Nixon illetve Kissinger paródiákban manifesztálódik. Snyder zászlajára tűzi a brutalitást, fittyet hány a korosztályos besorolásra, középső ujjával beint, és fényes valagát mutatja a cenzoroknak. Horrorfilmeshez méltón csámcsog egy tőből levágott karon. Az sem éppen vacsora előtti kellemes látnivaló, amikor egy kislány lábán marakodnak a kutyák, és felhorkanunk akkor is, ha egy baltával csapkodják az egyébként perverz, semmirekellő gyilkos fejét. A szaftos szexjelenet közben pedig Leonard Cohen rekedtes hangján búgja a Hallelujah című himnuszát.

A rendező ott hibázik, amikor térdre borul önnön nagysága előtt. Úgy jár, mint a kétbalkezes péktanonc, aki addig dagasztja kenyerét, amíg az széjjeldurran. Nem akarja, hogy üres fejjel, csak a látványtól megrészegülten távozzunk a teremből. Ez rendjén is volna. Csakhogy az okoskodást keveri a filozofikus fejtegetéssel, ami zavaros, néhol értelmetlen, néhol pedig túlmagyarázott gondolatokat szül (lásd az emberi lét értelméről szóló okvetetlenkedést). Alaposan leteremti, korholja az emberiséget, ez egyrészt jogos, másrészt viszont elcsépelt, ötlethiányos mozgóképek védjegye. Mindezekkel próbál megfelelni az adaptációval szembeni elvárásoknak, hiszen a Watchmen a rajongók számára többet jelent egy képregénynél, azzal, hogy társadalmi problémákat feszeget. Snyder gondosan ügyel a vizuális effektekre, a látványra, ezen belül a figurák (különösképpen Mr. Manhattan) külső megjelenítésére és a humorral sem áll hadilábon. Olykor azonban ütemet és ritmust téveszt, másfél óra elteltével még mindig a hősök múltján rágódunk. A katarzis nem egyértelműen pozitív: a világ egyesül, béke van, de az az ár, amit maszkos jótevőink fizetnek érte kételyeket szül bennük és talán bennünk is.

Snyder most sem változtat azon szokásán, hogy nem foglalkoztat A-listát sztárokat, inkább kisebb, de jól csengő nevekkel dolgozik. Malin Akerman már bevált komikaként Ben Stiller mellet az Agyő Nagy Ő-ben, és ugyanazt hozta a 27 Idegen Igen-ben (de csodás magyar címek). Akcióhősként sem hoz szégyent a direktorra, nagyszerűen debütál, és kalácsképe ellenére ellenállhatatlanul vonzó, főként latexben. Patrick Wilson az Apró titkokban Kate Winslet mellett szerényen villogott, itt viszont jól hozza a karakterben lévő kettősséget. Magánemberként félszeg, visszahúzódó, rendcsinálóként viszont kimutatja a foga fehérjét. Az Oscar-jelölt Jackie Earle Haley (szintén Apró titkok) is élvezi az akciózást és talán ő érzékelteti a legjobban az általa életre keltett figura árnyaltságát. Carla Guginoból szexis nagyit faragtak a maszkmesterek.

Annak ellenére, hogy a Watchmen-t sokan megfilmesíthetetlennek tartották, Zack Snyder apokaliptikus víziója elfér a jobb képregény-adaptációk csomagjában. Kevesebb próféciával és feszesebb tempóval könnyen A sötét lovag nyomába érhetett volna. Tulajdonképpen jól szórakozunk, de nem vertük volna földhöz magunkat, ha lemaradunk róla. Snyder pedig még egy kis tanulással nemsokára iparosból mesterré válhat. A Watchmennel már lépett előre egyet a ranglétrán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.