Az Amerikai Filmakadémia minden egyes tagja tehet egy szívességet és elmehet a sunyiba. Clint Eastwood agg kora ellenére két mozinak is nekidurálta magát a tavalyi évben, mindkét esetben pazar eredményt produkálva. A pökhendi „filmtudorok” persze rájuk sem hederítenek, inkább jelölik a meleg büszkeségtől dagadó, fáradt lózungokat puffogtató Milket. Legalább egy színészi nominációval kiszúrhatták volna a szívmelengetően búcsúzó idős mestert.

Eastwood ugyanis saját bevallása szerint hátat fordít a kamera előtti játéknak és inkább annak túloldalára pozícionálja magát. Nincs értelme újabb ódákat zengeni Clint zsenialitásáról, elég, ha megtekintjük színészi hattyúdalát. Olyan jutalomjátékot rittyentett magának, amiért néhány jelentéktelenebb ripacs kollégája az anyját eladná, vagy jobb esetben a seggét verné a földhöz örömében.

Walt Kowalski (Clint Eastwood) magának való, szigorú elveihez makacsul ragaszkodó, örökösen zsörtölődő háborús veterán. A gyerekeivel való kapcsolata felszínes, a környékre költöző hmongokat és más bevándorlókat pedig ki nem állhatja. Azonban a lelkiismerete és erkölcsi ítélőképessége jól működik, hiszen nem nézi tétlenül ahogy egy banda sanyargatja a szomszédban lakó Thao-t. Miután megmenti a bőrét, elkezdi nevelgetni, tanítani a gyereket, aminek következtében egyre közelebb kerül a hmong családhoz is. Csakhogy a rosszfiúk bosszúra készülnek, ami Walt életébe gyökeres fordulatot hoz.

Clint Eastwood még hisz a régimódi, ráérős történetmesélésben. Hagyományokat tisztelő, konzervatív filmes, a szó legnemesebb értelmében. Olyan ikon, aki nem akar könyörtelen hentes lenni, ezért nem turkál könyékig a véres húscafatokban és martalékokban. Inkább a jellemek türelmes, aprólékos kibontásán fáradozik, miközben bensőséges, szép emberi kapcsolatokat teremt, amit a hétköznapokban sűrűn előforduló éles konfliktusokkal fűszerez. A Gran Torinoban megjelenő szükségszerű erőszak az elrettentés eszköze. Megmutatja, hogy a cél nélküli, indulatokkal teli agresszió milyen alattomos módon próbál kettétörni fiatal életeket és szétcincálni egy harmonikusan funkcionáló családot. Eastwood kioktatástól és veretes példabeszédektől mentes tanmeséje a főhős lelki megtisztulása, viselkedésének változása körül forog.

Walt képtelen megbékélni saját sorsával. Emiatt válik rigolyás vénemberré, akiben a háború okozta sebek nem tudnak behegedni és felesége halála után nincs is olyan valaki, aki ezt csillapítaná. Aztán egy fiú – aki talán egykori önmagára hasonlít -, egy család és egy tejfölös szájú pap hatására valamelyest kinyílik, rasszista, idegengyűlölő szemlélete befogadóvá, némiképp együttérzővé alakul. Erre rímelő folyamatok bizonyosan lejátszódnak egy ember életében, kinél előbb, kinél utóbb. A rendező mintha saját személyét is górcső alá venné. A fiatal, forrófejű Clint aki harminc évvel ezelőtt valószínűleg egy végtelen puskaropogásoktól hangos bosszúfilmet forgatott volna, mára teljesen lenyugodott. Bölcsességét és önmegtartóztatását jelzi Walt kíméletlenül őszinte és bátor áldozatvállalása, mellyel esélyt ad két kölyöknek a boldogulásra, és a viszonylag zökkenőmentes életre.

A Gran Torinoban sem mulasztja el a jelenre vetített társadalomkritikát az idős mester. Most sem lehetünk kifejezetten boldogok, hiszen a kép meglehetősen lehangoló és ezzel együtt kegyetlenül realisztikus. Ugyanakkor Eastwood a világgal, környezetével és nem utolsósorban önmagával szembeni öniróniája hibátlanul működik. A pap és Walt szócsatái ebből a szempontból érdemelnek kiemelést. A végkicsengés pedig amellett, hogy szomorú és drámai, némi pozitív üzenetet is hordoz magában: a fiú talán beválthatja Walt hozzá fűzött reményeit, értékes tagja lehet egy furcsa társadalomnak (mely folytonosan megbélyegzi őt), és még öreg barátja elszalasztott lehetőségeit is átélheti egyszer.

Clint Eastwood olyan természetesen és ellenállhatatlanul adja az öregkori Doktor House-t, hogy az embernek tátva marad a szája. Különc, zsémbes, bunkó, mégis mindezen tulajdonságok mellett a szíve mélyén maga a nagybetűs EMBER, akinek mélyről jövő igazságérzete határozza meg sorsát. Nehéz megfejteni, de vonzódunk ezekhez az alakokhoz. Esetleg azért, mert őszintén és megalkuvás nélkül felvállalják magukat, és kevésbé érdekli őket a külvilág álszenteskedő megvetése. Bár nincsenek nagy sztárok a moziban (Eastwoodon kívül), de a hmong szereplőket adó kölykök egytől egyik roppant hitelesek. Magyar színművészeti főiskolások, vagy egyéb színi stúdiókból, illetve más műhelyből érkezett suhancok figyelem: valahogy így kell egy karaktert erőlködés, és amatőr felhangok nélkül életre kelteni és eljátszani a vásznon. Ideje lenne elsajátítani.

Nos, valahogy így szabad egy színésznek kihúzott, egyenes derékkal, felemelt fejjel, büszkén elköszönni a pályától. A vetítés végeztével, amikor kinn a mozi előtt rágyújtok egy cigire még mindig előttem van Clint tekintete és közben a fülemben hallom a bolhás kutyához hasonlatos morgását. Érzem, hogy még sokáig kísérteni fog. Clint Eastwood pedig kiválóan megtanulta, ezért érdemes filmet csinálni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.