Az amerikaiaknak a Watergate-botrány olyan, mint nekünk a rendszerváltás, mindig lehet csámcsogni rajta. Egy lerágott csont, amit mielőtt kiköpnénk, még csócsálgatunk egy kicsit. Azt sem szabad azonban felednünk, hogy ez a ramazuri a tengerentúlon elnöki fővesztéssel járt. Nálunk egy következmények nélküli országban maximum néhány hétig borzolná a kedélyeket, aztán a kutya sem emlékezne rá. Persze hozzájárul ehhez a magyar tényfeltáró újságírás jelenlegi színvonala is.

Az érdeklődés gyér, mondhatnák úgy is foghíjas a nézőtér. A meglepő az lenne, ha ennek az ellenkezőjét tapasztalnánk, hiszen a közélet és a hazai politikai viszonyok olyan lehangolóak, ami nemhogy serkentené, hanem egyenesen lohasztja az ilyen tematikájú filmek iránti lelkesedést. Pedig Peter Morganre érdemes egy kis figyelmet szentelni, amit már A királynővel és Az utolsó skót királlyal kiharcolt magának.

A Frost/Nixon alapjául szolgáló színdarab Morgan tollából hatalmas siker Amerika színpadain, amit a megkapott Tony-díjak (ez a színházi világban olyan elismerés, mint a filmeseknél az Oscar) is alátámasztanak. Az író egy röpke adaptációval – neki ez örömfoci – feszes mozgóképes anyagot gyúrt össze, ami Ron Howardnak pompás egérutat jelentett a rendkívül unalmas, és Dan Brown eredeti ponyváját is csúnyán meggyalázó Da-Vinci kódot követően. A főszereplők után sem sokat kellett kajtatniuk, hiszen Frank Langella Nixonként, és Michael Sheen Frostként már a színpadon is bizonyított. A „győztes csapaton ne változtass” szabálya pedig ilyenkor szent tehénnek számít. Howard Langella és Sheen hathatós segítségével kiköszörülte a csorbát, és rendezői pályafutásának egyik legemlékezetesebb darabját produkálta.

Richard Nixon lemondása után mély hallgatásba burkolózik, és senkinek nem hajlandó beszélni a Watergate-ügyről. David Frost egy angol bájgúnár, aki eddig leginkább showmanként tündökölt azonban fejébe veszi, hogy egy négy részes interjú sorozat keretében szóra bírja a néma leventeként viselkedő exelnököt. Mivel a televíziók nem tolonganak azért, hogy leadják a bájcsevejt, kénytelen saját pénzéből finanszírozni a projektet. Nixon némi unszolásra és egy 600.000 dolláros csekk hatására, végül rábólint az ajánlatra. Nem sejti, hogy ezzel végképp aláírja a politikai halálos ítéletét, Frostból pedig egy csapásra első számú médiasztárt farag.

Howard archív felvételekkel tarkított és a háttérember kommentárjaival megtámogatott montázsa ígéretes kezdet. Hajszálpontos előjáték, ami kellőképpen megalapozza a médiatörténelemmé vált összecsapást. A direktor a Watergate-botrány ezerszer elhangzott, rogyásig ismételt krónikáját szerencsésen mellőzi, mint ahogy megkímél minket a direkt politikai állásfoglalástól is. Ehelyett az exelnök és a showman álarca mögé rejtőző emberekre koncentrál. Eltérő jellemek, a céljuk mégis azonos: le kell teperni a másikat. Nixon azt reméli, hogy az interjúval visszatérhet a reflektorfénybe, és helyreállíthatja megkopott nimbuszát. Frost pedig kiléphet a jogosan ráaggatott nyápic, jópofa szöveggyáros szerepéből és komolyan vehető médiamogullá válhat. A tét mindkettőjüket nyomasztja, főképp, hogy tudják mindössze az egyikük érhet fel a csúcsra.

Ron Howard látványos akciójelenetek híján is jeleskedik a feszültség megteremtésében, amit lehengerlő, választékos szócsatákkal, és szórványos csipkelődő, ironikus beköpésekkel fűszerez. Okosan kordában tartja az irányokat – leszámítva a kissé suta szerelmi felütést –, és a műfajhoz képest meglehetősen lendületes tempót diktál. Az indokoltnál nem foglalkozik többet témája politikai vetületével, inkább az események médiahátterére és a főhősök lelki tusáira, egyéni motivációira helyezi a hangsúlyt. Ahogy közeledik az interjúk időpontja, fokozódik a várakozás, vajon mire megy egymással a két fajsúlyos, de ellentétes tulajdonságokkal felvértezett egyéniség.

A kamerák kereszttűzében az első három beszélgetés során, a fölényesnek és magabiztosnak mutatkozó Frostot lemossa, megsemmisíti a szavakkal kiválóan játszadozó, a mellébeszélés, a hadoválás és az anekdotázás mesterének nevezhető Nixon. A megszeppent kisfiúként viselkedő és mikrofonállvánnyá degradálódott riporter kénytelen tudomásul venni, hogy az exelnök nem egy tucatfigura a showbiznisz kifacsarodott világából, hanem egy nagy hal, akitől nem áll távol a politikusokra jellemző populista dilettantizmus, és akivel nem árt komolyan számolni.

A portré utolsó fejezetére (Watergate) Frost félredobva addigi lazaságát, hányavetiségét már lázasan készül, töviről-hegyire átrágja a botrány kronológiáját, és még egy addig fel nem fedezett, bizonyíték erejű iratot is bevet. A népmesei fordulat így a valóságban is létjogosultságot nyer. Frost visszavág, az elnök megtörik. Howard a Langella arcáról vett közelikkel borzongató hitelességgel mutatja be, ahogy Nixon előtt világossá válik hazugsága, visszaélése a demokratikus játékszabályokkal, az, hogy elárulta és cserbenhagyta a népét. A direktor viszont nem akar tévedhetetlen igazságosztó lenni - csakúgy, mint Saul Dibb A hercegnő esetében -, inkább csak kérdez, gondolatokat ébreszt, az ítélkezést pedig ránk bízza.

Frank Langella zseniális Nixon szerepében, még ha külsőleg körülbelül annyira hasonlít rá, mint Komár Laci nagy példaképéhez Elvishez. Talán egy picit idősebbre veszi a figurát, de ez mindössze egy apró, jelentéktelen megjegyzés egy kimagasló színészi teljesítmény margójára. Michael Sheen sem rossz, de csak kullog Langella után. Az epizódszereplők, a háttérfigurák vérprofik. Oliver Platt, Sam Rockwell, Kevin Bacon és Matthew Macfadyen megérdemlik, hogy külön is említést tegyünk róluk.

Ron Howard filmje korhű dokumentum, Az elnök embereihez fogható mestermunka. Persze adva volt hozzá két nagyszerű történelmi karakter, hiszen ha Friderikusz és Gyurcsány, vagy Csermely és Orbán kedveskedő, műviesen udvariaskodó, behízelkedésektől és kellemetlen ügyektől mentes beszélgetéseit kellett volna mozivászonra vinni, valószínűleg könyörtelenül megbukik. A termet elhagyva azért egy mondat még mindig kavarog a fejünkben. Az elnök a Watergate eltussolására vonatkozó kérdésre odaveti az elképedt riporternek: ha az elnök teszi az nem törvénytelen. Zavartan tűnődünk: vajon hányan gondolják ma ugyanezt?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.