Tök egyedül. Nem szokatlan a szituáció, egy hete ugyanez volt a helyzet a franciák másik mozijánál. Miközben azon morfondírozunk, hogy Depardieu neve ma már nem csillog oly fényesen, mint egykoron, betoppan még egy fickó. Hamar kiderül, nem vagyunk egy korosztály. Vajon mi vonzotta ide, vagy egyszerűen csak eltévedt? A lámpák ekkora kialszanak. Kettecskén egy bazi nagy teremben.

Mat a nyugdíj közelében járó zsaru még mindig az utcákon grasszálva üldözi a bűnt. Egyik éjszaka felbukkan egykori társa, Franck és egy busásan jövedelmező üzletet ajánl régi cimborájának. Mat hezitál, de végül nem jelenik meg a másnapra megbeszélt találkozón, ahol Francket megölik. A fásult rendőr minden áron ki akarja deríteni, miért kellett meghalnia barátjának, de a nyomozás során falakba ütközik. Nem is sejti, hogy a tettes kézre kerítésénél milyen hatalmas darázsfészekbe nyúl.


Olivier Marchal (36) úgy rá van kattanva a zsarusztorikra, mint James Ellroy a tengerentúlon. Ezúttal a rendezői széket átengedte Gilles Béhat-nek, de a forgatókönyv elkészítésében tevékeny szerepet vállalt, sót még színészként is a kamera elé merészkedett néhány jelenet erejéig. A Diamant 13-on azonban nemhogy Marchal, de még Depardieu sem tudott segíteni. Nem akarjuk elvenni a Budapest Tv pénzhajhász jósainak kenyerét, de csodálkoznánk, ha ez az alkotás két hétnél tovább egy multiplex műsorán maradhatna. Egyrészt az érdeklődés gyér (hozzátéve, hogy a reklámot megspórolták, inkább érthetően a Star Treket részesítették előnyben), másrészt a film is borzasztóan sekélyes és fáradt. Pont, mint a főszereplője.

Depardieu látványa kapcsán azért akadnak hitelességi aggályaink. Valószínűleg még Magyarországon sem engednének ki ilyen túlsúllyal egy rendőrt az utcára, a franciáknál pedig ez szinte elképzelhetetlennek tűnik. Anélkül, hogy bántanánk a nagyszerű kvalitásokkal bíró, és méltán népszerű színművészt, meg kell, hogy jegyezzük, hogy a túlmozgásos, macsó igazságosztó szerepéből már kiöregedett. Minden kisebb futás (kocogás), vagy verekedés után fújtat, mint egy ló és éktelenül hangos szuszogását sem tudja visszatartani. A rizikós jeleneteknél pedig még azok is észreveszik a kaszkadőrt, akik képesek teljes átéléssel követni az eseményeket. Arról nem beszélve, hogy csodaszép, fiatal fruskák veszik körbe, akik nem úgy tekintenek rá, mint a nagyapjukra. A kis fekete körülbelül olyan idős lehet, mint Oláh Ibolya, akit Kern nem átallott lesmárolni a Casting mindenben. Mindenképp pozitívum, hogy ettől és az ezzel szorosan együtt járó fura érzésektől ezúttal megkímélnek bennünket.

Muszáj belenyugodni, hogy még mindig van keletje ezeknek a sablonos jó zsaru-rossz zsaru fejtörőknek, amik még jó indulattal sem nevezhetők szövevényesnek, vagy becsapósnak. A felállás ismerős és elvileg rokonszenves: egy – aki a tiszta, töretlen erkölcsöt képviseli – mindenki ellen, hiszen a többi korrupt, álszent összeesküvő. Mindössze körül kell néznünk szűkebb pátriánkban, hogy ráébredjünk ennek abszurditására. Különösen hajmeresztővé válik a helyzet, amikor ezt megfejelve még egy-két veszélyesen nonszensz fordulatot is bevetnek. A főhős például megmenti egy nő életét, aki elfelejti ezt megköszönni, viszont cserébe feljelenti, mert sértegette őt. Ennek következtében persze a zsarut felfüggesztik.

Világos, hogy ezekből a történetekből már mindent kifacsartak, amit csak lehet. Így hát maradnak az ezerszer megrágott, elnyűtt panelek és klisék. Sötét utcák, erőszakos, néhol brutálisnak szánt képsorok, egy nyomornegyedben található leprafészek, ahol Mat meghúzza magát, egy tisztességtelennek látszó zsaru, akiről halála után kiderül, hogy a lelke fehér volt, mint a tej. Végezetül pedig egy gyilkos, akinek személye csak a feltűnéséig titkolható, utána kész tényként kezelendő. Ehhez társul még a rendezetlen, enyhén zavaros logika, valamint az e mentén felépülő vázlatos, kérdőjelekkel és hiányosságokkal zsúfolt forgatókönyv. Ha mégis valami jót kellene említenünk, akkor a kísérő zenére szavazunk. Tetszetős és fülbemászó, bár egyértelműen kevés ahhoz, hogy kihúzza a filmet a rá váró mocsárból.

Gerard Depardieu fáradtan és kissé meggyötörten is karizmatikus. De nem kendőzhetjük el, hogy le kell fogynia, vagy nem szabad többet ilyen szerepet elvállalnia. Ez azért már égés szintű tévedés, amire a pályafutása és tehetsége alapján sem szolgálna rá. Olivier Marchal nem okoz csalódást színészként. Talán előnyösebb lenne, ha ebbéli képességeit kamatoztatná, ahelyett, hogy állandóan csalárd, rossz útra tévedt fakabátokról vizionálna. Asia Argentot (a horror király Dario Argento lánya) vagy utószinkronizálták, vagy nehéz neki a francia, mert rettenetesen formálja a szavakat. Szépsége nem változott, sőt az idők folyamán még sugárzóbb lett. Az alakítása viszont közel sem ilyen lehengerlő, inkább csak átlagos.

Ha az Isten hozott az Isten háta mögött esetében nem is olyan régen négyest adtunk, akkor itt és most mindössze egy vékonyka kettes alára futja. Csak az elfecsérelt idő és Depardieu szerencsétlen, félvállról vett forgatókönyv választása miatt bánkódhatunk. Tömött zseb, harmatos végeredmény, újabb fekete lyuk az életműben. Biztos, hogy megérte Gerard?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.