Veszélyesek az önjelölt zsenik. Főként akkor, ha már saját árnyékuk előtt is fejet hajtanak. David S. Goyer azt képzelte, hogy néhány sikeres forgatókönyv után (kiemelkedik ezek közül a Batman: Kezdődik szkriptje) bármit megengedhet magának. Elszabadult hát a fantáziája és belekontárkodott egy olyan műfajba, amelyről halvány dunsztja sincsen, néhány az évek során összekapirgált filmélményt leszámítva. Na, így születnek a gyalázatos mellényúlások és szemérmetlen koppintások.

Érthetetlen, hogy Goyer miért kaphat még mindig bizalmat direktorként. A nevéhez fűződő Penge darab Szentháromság alcímmel futott, és a széria leggyengébb láncszemeként vonult be a történelembe, taccsra vágva a sorozatot. Aztán ott volt a XXI. századi modern, tinikkel megspékelt Ghost utánzat a Láthatatlan. Vajon hányan emlékeznek erre a munkára? Gyaníthatóan egy kezünk elég lenne megsaccolni a végeredményt. Ezt utóbbival ráadásul akkorát hasalt, mint a vízbe csobbanó bálna. Úgy tűnik kellett neki még egy bucskázás ahhoz, hogy végre leszálljon a Föld nevű bolygóra és kijózanodjon megrészegült önimádatából.


Casey-nek rémálmai vannak, nappal pedig gyerekek képében megjelenő szellemeket lát. Világos, hogy nincs valami rendben vele és még a szemei is elszíneződnek. Az orvosi vizsgálat közben kiderül, hogy korán elhalálozott anyja egykoron ikreket várt, csak a másik baba még a méhben megfulladt a rátekeredett köldökzsinórtól. Egy véletlenül megtalált fénykép révén megismeri a nagymuterját, aki azt tanácsolja, hogy menjen el egy spiritisztához, kinek segítségével lezárhatja azt a túlvilági átjárót, melyet soha meg nem született testvére próbál nyitogatni.

Goyer egyik éjszaka álmatlanul hánykolódhatott ágyában. Körbenézett a házimozi gyűjteményében és szép sorjában levadászta a nagy horror klasszikusokat. A memóriájában elraktározta a kulcsmomentumokat, majd amikor lehetőséghez jutott, szinte hiba nélkül visszaböfögte ezeket. Az Ördögűző, A kör, az Ómen alkotói is perelhetnék plágiummal Goyert, hiszen úgy lopkodja tőlük az ötleteket, mint Repülős Gizi idehaza az ékszereket. Csakhogy ezek sehogy sem állnak össze kerek egésszé, inkább egy zavarodott elme torzszüleményének minősíthetők. Zöldségek és sületlenségek halmaza, amelyben a káosz a legnagyobb úr. Goyer legalább arra vehette volna a fáradtságot, hogy valamiféle logika mentén összeillessze zagyva rémképeit.

A pszichikai hadviselés legfőbb eszközei most is a zörejek, a kopogások, a sikolyok, a süvöltő hangeffektek. Na és ne felejtsük az unalmat sem. Egy kölyöknek nyugtalanabb éjszakája lesz egy ütős Dragon Balltól, vagy egy szimpla Tom és Jerrytől, mint ettől a filmtől. Háromnegyed óra múltán a direktornak feltűnhetett, hogy még nem volt meg a kötelező gyilok, úgyhogy beletuszkol egy kis pikáns vérontást az eddig nem túl szaftos álrémisztgetésbe. Jöhetnek tehát a kicsavarodott koponyájú emberek vagy kutyák, melyeknél óhatatlanul agyunkba villan az a jelenet, amikor Leslie Nielsen fejét egy denevér testéhez montírozták a Drakula halott és élvezi című Mel Brooks szörnyűségben. A trükkök egyébként is siralmas színvonalon mozognak, mintha egy pillanatra visszafordítanánk az idő kerekét.

Goyer még az eddiginél is nagyobbra növeli a trágyadombot, amikor minden baj okozóját Auschwitzra vezeti vissza. Történelmünk egyik tragédiáját és szégyenfoltját belekeverni egy ilyen izzadtságszerű históriába, több, mint pofátlanság. Az ördögűzésnél viszont még a kínos tartománynál is mélyebb szintre száll. Önmaga paródiájává degradálódik, mely messze lekörözi a Horrora akadva bármelyik részét. Itt már rázkódva röhögünk és azon mélázunk, hogy nincs szükség horrort gúnyoló vígjátékokra, amikor a műfaj egyik díszpintye maga a komédia. Hangyányi pozitívumként értékeljük, hogy Goyer legalább nem bíbelődik holmi szerelmi szállal. A csaj mellé rögvest odarendel egy nyálas képű zsúrfiút, akinek szerepét viszont nem tisztázza. Az elején kettyint egyet Casey-vel, majd elmélkedik egy kicsit az univerzum végtelenségéről (?) és utána hosszú csend. A végén aztán feltűnik erősítvén azon feltevésünket, hogy a rendező még fontos feladatot szán neki: ártó szellemekkel a testében meg kell ölnie barátnőjét (?). A sejtelmes és homályos utalásokkal telített finisnél már nem is gáncsoskodunk, hiszen A túlvilág szülötte itt már élve temeti el önmagát.

Persze kell egy jó csaj, aki felkorbácsolja a kedélyeket. Odette Justman megfelel minden kívánalomnak, a pofikája elbűvölő (bár a smink alatt apró pattanások virítanak). Goyer pedig beleszerelmesedett csontos fenekébe, hiszen imádja egy szál bugyiban mutatni színésznőjét. Főleg amikor a kamerának háttal áll. Odette láttán egyébként sokaknak bevillanhat Megan Fox a Transformersből, nagyon hasonlít rá, majdnem olyanok, mint két tojás. Na, de mit keres ebben a disznóólban Gary Oldman? A rabbi jelenléte sovány és színtelen, talán még azt is megkockáztatnánk, hogy felesleges. Oldman szemei előtt zsíros bankók lebeghettek, mással nehezen magyarázható ez a karrierrontó ballépés.

David S. Goyer megcsúfolja és lejáratja a horror műfaját. A túlvilág szülötte az Ördögűző lebutított változata, amely pusztít és nyomorba dönt. Borzongás helyett tömény borzalom. Azt is nagyon meg kellene büntetni, aki ennek felelőtlen módon zöld utat engedélyezett. Itt az ötven botütés enyhe retorziónak számít.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.