Megint veszélyben van Amerika, megint célpontban az elnök. Láttuk már? Számolatlanul, hiszen a Hollywoodból érkező thrillerek legjava ezt tapicskolja körül. Szakadatlanul röhögünk a véresen komoly tekinteteken, a bukfencező autókból karcolás nélkül kimászó embereken, a szánalomra méltó, valós szándékot csak mímelő önkritikán, noha nem ez lehetett az alkotóstáb célja.
Így lesz egy világvége hangulatú akciófilmből Adam Sandler opusokat meghazudtoló tartalmatlan komédia. Ezt hívják - finoman szólva – kétes dicsőségnek, durvábban fogalmazva nagy lebőgésnek.

Ravasz firma ez a DJ Caruso. Ontja magából a kacatokat, az átgondolatlanul ostoba utánérzéseket (Életeken át, Disturbia), mégis becserkészte producerként a filmvilág egyik óriását. Steven Spielberg egyesek szemében eddig is szálka volt, mondván olcsó eszközökkel hat az emberi érzelmekre, és ezáltal könnyű sikereket könyvelhet el. Idén bőven ad támadási felületet, hiszen az Indiana Jones mítoszt már elbarmolta Lucas barátja segítségével. Míg Spielberg mester fokozatosan rontja az ázsióját, Caruso saját pecsenyéjét sütögetve röhög a markában. Nem rossz reklámfogás a nagy rendező nevét felhasználva promotálni filmjét. A honi forgalmazók is talán Spielbergre játszanak, hiszen húzónevek tekintetében gyatrán állunk. Billy Bob Thornton már az Armagedonnál leírta magát, így marad a szomorú bociszemű Shia LaBeouf. Na őt viszont nem kéne annyira propagálni, mert vászonról lelógó antitalentumát most is vastagon igazolja. Az érem másik oldala, hogy legalább valaki továbbviszi a Stallone-Van Damme-Schwarzenegger vonalat. Meg lehet nyugodni lesz versenytársa Vin Dieselnek.

A történet eleje copyright by Wanted. Egy szürke kisegér szemünk láttára duzzad hatalmas óriáselefánttá. Ethan (Shia LeBeouf) egy a száz közül, fénymásolóban dolgozik, szabadidejében pedig pókerből próbálja fedezni szerény odúnak is aligha nevezhető albérletét. Az ikertestvére halála után azonban hihetetlenül magas összeget észlel a bankszámláján, majd egy rövid idő múlva egy női hang veszi át a hatalmat az élete fellett. Amennyiben nem hajtja a hang által adott diktátumokat, egyszerűen kinyírják. Persze mit sem ér az egész hercehurca egy lány nélkül. Rachel (Michelle Monaghan) gyermeke megmentése érdekében kénytelen részt venni az egész kalamajkában. A FBI a nyakunkban van, ketten pedig életük kockáztatásával próbálják teljesíteni a hajmeresztő feladatokat.

Az epilógusnak szánt közel-keleti képek után már érezzük a terrorizmus szagát a levegőben. Nem trafálunk mellé, az amerikaiak hellyel-közzel jogos üldözési mániája ezúttal is kiterebélyesedik. Azonban nem az irakiak, arabok jelentik a fő-fő veszélyforrást, hanem egy gép(?!), amit az amcsik a nemzetük nagyobb biztonsága érdekében alkotnak. Igaz, hogy Spielberg földönkívülijeit megússzuk (bár vizionáltuk), de ez még tán azokat is űbereli.
Azért van annak látszata, hogy négy forgatókönyvíró eszkábálta össze az alapanyagot, olyan, mint egy megromlott csalamádé. A történet zavaros, kesze-kusza, kapkodó, tele felesleges momentumokkal (pl: a védelmi miniszter a gép fogságába esik). Legalább egyik a másiknak hagyhatott volna egy cetlit, hogy eddig mit írt, és ehhez milyen folytatást képzelt el.

Azt is tapasztaljuk, hogy az írók sokat bújták a tudományos szaklapokat, vagy nézték a National Geographic-ot. Ehhez párosult egy kis túlburjánzó fantázia, melynek segítségével elképesztő sületlenségeket és eszement baromságokat hordanak itt össze ismeretterjesztés címén. A kellékek gondosan lettek összeválogatva. Van egy kölyökképű, vagány hősünk, és hozzá egy féltő gondoskodó anyuka. Ha két ellenkező nemű kerül össze, akkor az álmoskönyv szerint előbb-utóbb felvillan valamiféle vonzalom. Miért éppen most ne következne be? Senki nem fog csalatkozni. Van itt természetesem még egy kis kölyök, ez mindig a siker egyes számú záloga, holtversenyben a kutyával.

A tempó őrületes, a kamerarángatózásokba belesajdul a szemünk. Szólni kéne már a szakembereknek, hogy lehet ez látványos, s jól mutat, de egészségre káros és nem is túlságosan szórakoztató. A szünetekben érzelmi túlfűtöttség uralkodik, ritka trehány mondatokkal, szokványos sablonokkal. Természetesen nem hiányozhat a lelkesen ömlengő és konvencionálisan túlcsorduló amerikai patriotizmus sem (zászló, himnusz dögivel). Ami a főhős utolsó önfeláldozását illeti, nevetséges és nem is igazán érthető. Az írók valószínűleg nem tudták eldönteni, ki csinálja a végjátékot, így mindenki készített egyet. Nagy kár, hogy megspórolták a konzultációt, borzalmasan elnyújtott, zsúfolt és vontatott finálé lett a végeredmény, ami nagyon sok álmos tekintetet eredményez majd.

Shia LeBeouf körülbelül azt hozza, amit a kaliberétől eddig megszoktunk a Transformerstől a legutolsó Indiana Jonesig. Könyörgöm, verjenek már bele egy kis tehetséget, vagy írassák be valami színiiskolába, van annyi Hollywood környékén. Michelle Monaghan továbbra is nagyon csinos és vonzó, kár, hogy a benne lévő spiritusz most egy kicsit háttérbe szorul. Billy Bob Thornton nem sokat tud hozzátenni az üldöző FBI-ügynök kopott és megfáradt karakteréhez.

A Sasszem Amerikáról szól, amerikaiaknak. Talán ők benyelik, mi viszont kiköpjük, mint egy falat mócsingos húst. Közhelyparádé, aminek nem szabadna mentőövet dobni, hagyni kellene elsüllyedni. Gyanítom, hogy nem ez fog történni. Sajnos.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.