Közel-Kelet. Állandó gócpont, megoldhatatlannak látszó ellentétek, melyek háborús viszályokig fajulnak, egyszóval örökös témaforrás, melyet megtapasztalhatunk nap, mint nap ha a televíziók híradóira kapcsolunk. Persze veszélyt bőven hordoz magában. Egyoldalú, elvakult ábrázolással, hatásvadász, demagóg mondatokkal, hamis ideológiával meglehetősen rossz irányba lehet tolni a szekeret.
Ridley Scott már nem először fog háborús konfliktust érintő vállalkozásba. A Sólyom végveszélyben izgalmas móka volt, több Oscar-díjra jelölték, bár végül nem nyert el egyet sem a főbb kategóriákban. Ez azonban nem von le semmit az értékéből. Scott megint hóna alá csapta rendezői pályafutásának emblematikus, fix pontját Russell Crowet, akinek ezúttal is az Amerikai gengszterhez hasonlóan csak a másodhegedűs szerepe jutott. Most Leonardo di Caprio került előtérbe, aki az utóbbi időben sikeresen kikecmereg a nyálas, kölyökképű zsúrfiú skatulyájából. Nagyszerű rendezőkkel kooperál (Martin Scorsesevel már háromszor is), és pompás forgatókönyveket választ. A szkriptet egyébként William Monahan írta, aki a Tégláért már elvitte az Oscart. Illusztris gárda, amely szerencsére nem okoz kellemetlen meglepetést, bár a tengerentúlon enyhén szólva sem csilingeltek a pénztárgépek a mozi vetítésekor.

A történet középpontjában Ferris (Di Caprio) a Közel-Keletre exportált CIA-ügynök áll, aki minden nap vásárra viszi a bőrét. Kissé eltorzult a jelleme az évek során a magánélete a csőd szélén, éppen válás előtt, talán nem véletlenül. Ferrist otthonról, négy fal közül irányítja főnöke, Ed Hoffman (Russell Crowe), aki nem lép a tűzvonalba és döntéseivel sokszor kínos kényszerhelyzetbe hozza beosztottját. Pedig a feladat nem akármilyen: az egyik legveszélyesebb terroristavezért kellene kézre keríteni.

Az elején meghűl bennünk a vér, amikor Russell Crowe olyan populista ízű monológot nyom a bevezető képsorok alatt, ami nem sok jót vetít előre a továbbiakra nézve. Aztán mázlink van, mert a későbbiekben hátrébb állnak az agarakkal, kerülik a felesleges, kétértelmű „bölcsességeket”, és a „mélyen szántó”, közhelyes gondolatokat. Ridley Scott megint okosan és nagyvonalúan tartja kézben a szálakat. Ez azért is örömteli mert legutóbb az Amerikai gengszter esetén kicsit bő lére eresztette mondandóját, amit megsínylett az elkészült alkotás. A feszültséget tapintani lehet, és ez nemcsak az akciókra korlátozódik, hiszen a karakterek között is forr a levegő.

Ferris olyan, mint egy közel-keleti James Bond, magányos bozótharcosként küzd, nem bízhat senkiben, még saját főnökében sem. Hoffman meghúzódik a háttérben, előre tolja emberét, miközben önző és sunyi módon gyakran átveri, sőt alátesz neki. Kettőjük viszonya szigorúan munkakapcsolat, inkább csak az érdekeik, céljaik egyeznek, az odáig vezető utat már másképp választanák meg. Hoffman az elgyötört, fél igazságokkal teli, néhol hamis amerikai propagandát szajkózza, míg Ferris a háború kellős közepéből már árnyaltabban látja a helyzetet, és ez a kontraszt végig jelen van a filmben.

Scott ügyesen manőverezik: a látványosságot, a robbantásokat, a lőzáport rutinosan keveri az érzelmes, érzékeny részekkel, úgy, hogy egyik sem nyomja el a másikat, mindkettő éppen elég teret kap. Az arab világ ábrázolása ugyanakkor még mindig a szokásos fekete-fehér képlethez közelít. Annyit azért a film javára zárójelben megjegyezhetünk, hogy a „minden arab terrorista” előítélettől nagyon messze áll, és ezt meg sem próbálják belénk sulykolni. Van egy-két darázsfészek, ami kritikus lehetne a Hazugságok hálója kapcsán. Ilyen a főhős és az ápolónő kapcsolata, amit Monahan tapintatosan és óvatosan bont ki. Egyrészt nem domborítja ki túlságosan és egyúttal nem enged a szirup kísértésének, másrészt mindvégig a realitások talaján marad, így a lezárásnál sem fest illúziókkal teli képet, sőt nagyon finoman és bizonyos távolsággal kezeli a kérdést.

Di Caprio ezúttal is érett alakítást nyújt, ezzel is bizonyítja kibújt már a rárakódott imázs alól. Uralja a vásznat, hozzátéve, hogy Scott legalább olyan intenzitással irányítja őt, mint Scorsese A téglában, vagy Edward Zwick a Véres gyémántban. Nemsokára újra találkozunk vele A szabadság útjai című moziban, ahol Titanic-os partnerével Kate Winslettel játszik újra együtt. Ha ilyen teljesítményre lesz képes ott is, nem féltjük őt. Russell Crowe alázatosan asszisztál fiatal barátjának. Vannak jobb pillanatai, de összességében megbújik Caprio mögött.

Ridley Scott sokszor letette már a névjegyét. Legutóbb talán kicsit fásultnak mutatkozott, most azonban magára talált. Feszes, pontos, és látványos thrillert kreált, szinte észre sem vesszük az idő múlását. Ez nagyszerű mulatság, becsületes férfimunka volt, és még politikailag is viszonylag korrektnek nevezhető. Csak így tovább Mr. Scott előbb-utóbb befigyel az a rég áhított rendezői Oscar is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.