Adam Sandler robog, mint a gőzhajó vagy, mint pályatársa Will Smith. Bő egy éven belül harmadszorra örvendezteti meg rajongótáborát, ugyanis lassan már csak nekik készíti filmjeit. A minőség körülbelül olyan színvonalon mozog, mint Will kollégájánál, süllyed és süllyed egyre mélyebbre. Kezdődött a Férj és férj című darabbal, melyben valósággal durrogtak a homokos, kakis, fingós poénpetárdák, ennyit is ért az egész dáridó.

A Ne szórakozz Zoohannel már a trailer alapján olyannak tűnt, mint puszipajtása, Rob Schneider egy-egy látványparádéja. Így inkább a terem bejáratánál sarkon fordultunk, meg sem néztük. Sandler ezúttal is maradt a vígjáték műfajánál, mondván az a neki való biztonságos terep, ki sem merészkedik a sűrűre zárt lugasból. Ha mégis, hamar orra bukik. Ráadásul legújabb tervét felkarolta a Disney, így kénytelen volt magához képest szolidabb vizekre evezni, kötötte a korhatáros besorolás.

Méltó szellemi trénerre talált a rendező, Adam Shankman személyében, akihez klasszikus blődlik és gigantikus B-filmek kötődnek. Az iménti megállapítás alátámasztásául csak egy-két példa: Szeretném, ha szeretnél Jennifer Lopezzel, Több a sokknál Steve Martinnal, Gorilla bácsi Vin Diesellel. A javára írhatjuk, hogy legalább nézhetőre hozta a Hajlakkot John Waters klasszikusát. Más kérdés, hogy mindent kiölt belőle, ami az elődre emlékeztethetett volna. A forgalmazó ügyes húzással a karácsonyi ünnepekre időzítette az Esti mesék premierjét, hiszen ilyenkor a família apraja-nagyja kimozdulhat otthonról, és a szeretet jegyében megtekintheti Sandler újabb agymenését.

Skeeter Bronson (Adam Sandler) gondnokként dolgozik abban a szállodában, ami egykoron apja tulajdonában állt. Nővére tanítónő, de miután be fogják zárni azt az iskolát, ahol dolgozik, Arizonába megy állásinterjúra. Esténként ezért Skeeternek kell vigyáznia az unokaöccsére, valamint az unokahúgára. Mivel fogalma sincs, hogyan kell bánni a gyerkőcökkel, esti meséket mond nekik, melynek középpontjában természetesen ő áll, különböző hősök bőrébe bújva. Arra azonban nem számít, hogy a fikciós történetek másnap az életben valósággá válnak.

Kétségkívül családi mókának aposztrofálták a produkciót, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy le kell mennünk dedóba. Már a bevezetőben szegény Tordy Géza olyan édeskés és selypegős hangon kalauzol bennünket, hogy feláll a szőr a hátunkon a rémülettől. Meg kell szólítani valahogy a porontyokat az nem vitás, de, hogy ezt ilyen mézes-mázos, affektálós kiszólásokkal kell –e megtenni, hát azon lehet vitatkozni. Nem telik el fél óra és megkapjuk a szokásos hozzávalókat, nincsen hiány semmiben. Adott két gyerek (nagyon aranyosak és helyesek, fénypontjai a fakó mozinak), természetesen vannak állatok, és egy szerelem fénycsóvái is kirajzolódnak már a horizonton.

A mesék megidézik a lovagkort, a gladiátorokat, sőt még a Star Wars-kultuszt is (kicsit kakukktojásnak érezzük, bárcsak ez lenne a legnagyobb bajunk). Az alkotók kontár módon próbálják beletuszkolni kitalált és kifacsart kamuzásaikat a hétköznapi történésekbe. Annyira erőltetik, annyira csűrik-csavarják, hogy az már fizikai fájdalmat okoz. Eközben senkit nem zavar, hogy egy gyerekfilmben egy törpe folyton rugdosódik, a szállodatulaj lánya pedig egy Paris Hilton-imitátor, éppen csak nem villantja ki a punciját. Visszatérő nevetéscsiholó tényező egy tengeri malac, akinek számítógéppel kellően felturbózták a szemeit, ettől hívják Gülükének. Nos, ez az állat annak rendje és módja szerint degeszre zabálja magát, futópadozik, szellentget, csakhogy röhögésre ingerelje a nézősereget. A kölykök persze hálásak, neki ezzel még be lehet tömni a szájukat. A nagyobbak meg minden öt percben lesik az óráikat, arra várva, hogy kimenekülhessenek a borzalmas elvarázsolt kastéllyá változott teremből.

Na de nem eszik olyan forrón a kását, hiszen Sandler nem ereszt, vég nélkül gusztustalankodik, ízetlenkedik, mit érdekli őt a Disney oltalma. Nem szegi meg azon aranyszabályát, miszerint nincs Adam Sandler mozi jó ízű eregetések nélkül. Ő ugyan nem szellent, de fingik helyette a ló és a tengeri malac, nosza ezt utánozzátok kis barátaim jeligével. A tetőpont az utolsó jelenek egyikével jön el, amikor is a színész kidugott nyelvvel (állítólag megcsípte egy darázs, mi nyomát sem láttuk) hadovál, akár egy gyogyós, a többiek meg áhítatos pofával bámulják a halandzsa-bemutatót. Persze a végén minden megoldódik, a gonoszok pedig elnyerik méltó büntetésüket, úgyhogy mehet mindenki haza aludni.

Sandler divatos csikófrizurával is elborzasztó látványt nyújt. A játéka sablonos, ripacskodó, mintha egy külvárosi, eldugott színiiskolában tanulta volna a fortélyokat. Keri Russellre a legjobb jelző, hogy semmilyen. Teresa Palmer tényleg hasonlít Parisra, viszont dekoratívabb, és nem mellesleg ügyesebb színésznő. Russell Brand csak egy fokkal normálisabb, mint legutóbb a Lepattintva című moziban. Courteney Cox a Jóbarátok megszűnése óta nem találja a helyét. Itt van természetesen Sandler példaképe Rob Schneider, aki most is rendkívül fárasztó és ostoba, igazán elvihetnék már az ufók. Minden egyes mozdulatán érződik, hogy ritka nagy antitalentum.

Ha Sandler így képzeli a családi mozikat, kicsit sajnáljuk a gyerekeit. Több helyen erőltetett, bűzlik az izzadságtól, amikor nem, akkor pedig erőszakos, ízléstelen és humortalan. Hol vannak már az olyan korszakos gyermekművek, mint a Mary Poppins. Nem ártott volna belenézni ebbe például, mielőtt nekilátnak ennek a másodrangú koholmánynak. Azt javaslom gyorsan felejtsük el, különben kárt tesz bennünk és agysejtjeinkben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.