A nyomozó magyar film, ami önmagában nem túlságosan bizalomgerjesztő tény. Alapvetően azonban nem kellene megijednünk, hiszen a címéből adódóan sem egy Sas-féle smúzolós, csókos, nyálas romkomról, vagy egy Mundruczó által tálalt ködös, sejtelmes művészmoziról van szó. Gigor Attila elsőfilmes rendező a krimi műfaját választotta, amiből mostanában nem igazán nem kaphattunk bőkezű kóstolót.
Régebben talán András Ferenc munkája a 80-as években Dögkeselyű számított etalonnak, ez még mai szemmel is megüti a mércét.

Gigor dolgozata a Delta mellett az idei Magyar Filmszemle másik nagy nyertese volt. A legjobb forgatókönyv, közönségfilm, színész, vágás kategóriákban tartolt, s nem mellesleg Karlovy Varyban is esélyesként emlegették a fesztivál fődíjáért folyó versenyben. Ha a Mundruczó-féle agymenést vesszük alapul, a Filmszemlén aratott diadal nem jó ómen, mert a Delta bődületes csalódást okozott. Erre kontráz viszont a szereposztás, mely többszörös elismerést érdemel. Végre nem azok az agyonkoptatott, százszor lesajnált figurák. Gigor bizonyítja, hogy Fenyő Ivánon és Csányi Sándoron túl léteznek még más tehetséges színészek ebben az országban, csak kicsit körül kell nézni.

A történet sem az a megszokott, magyar valóságon rágódó, minden ízében sötét és depressziós látlelet. Makláv Tibor (Anger Zsolt) már foglalkozását tekintve sem átlagos honpolgár, hiszen boncmesterként dolgozik. Édesanyja nagyon beteg, de nincs elég pénze, hogy kezeltesse. Egy napon feltűnik Küklópsz (Zágoni Zsolt), aki 10 millió forintot ajánl, azért, hogy eltegyen láb alól egy számára ismeretlen embert. Makláv rááll az üzletre, és végrehajtja a melót. Egy véletlen folytán azonban áldozata múltja érdeklődése középpontjába kerül, és nyomozni kezd, hogy megtudja miért kellett meghalnia.

A nyomozót gyanúsan nagy szeretettel fogadták, sőt azóta is ajnározzák, a kritikusok folyamatosan pajzsra emelik, ott hurcolják, és még véletlenül sem szurkálják, vagy szapulják. Az egyöntetű és látványos főhajtás ellenére szomorúan konstatáljuk, hogy Gigor filmje – az eredeti témafelvetésen és a szerencsés színészválasztáson kívül – semmivel sem tűnik ki a magyar mozik meglehetősen ingerszegény felhozatalából. Ezzel a hazai filmmustrát is minősíthetjük, hiszen ha ezt szavazta meg a közönség a legjobb filmnek, elég gyér lehetett a választék.

A film főhőse, Makláv furcsa példánya az emberi fajnak. Tőmondatokban társalog, érzelmei nincsenek, az evilági örömök hidegen hagyják, a körülötte lévő egyéneket gyűlöli. Éppen ezért érthetetlen és ellentmondásos az édesanyjához fűződő viszonya. Gigor valószínűleg figyelmetlensége miatt ezt a szálat kevésbé piszkálgatja. A boncmesterség, mint hivatás bemutatása érdekes, magyar szemnek rendhagyó, néha úgy tűnhet, hogy a Sírhant Művek című sorozatot majmolja. Egyesek számára túlságosan morbid, mások visszataszítónak találják. A direktor szándéka világos, az ember tetteinek mozgatórugóit kutatja, valamint azt, hogy mi rejtőzhet egy első látásra deviáns személyiség mögött. A bűn fogalmát kiterjeszti, és nemcsak a gyilkosságot, hanem az odáig vezető utat is e körbe vonja. Emiatt lehet olyan érzésünk mintha egy társadalmi drámát látnánk, Gigor ezt erősítve ólomlassúsággal lépked előre a sztoriban.

A lineáris történetvezetést rémes fantáziaképekkel akasztja meg. Ezek szerepe kétséges, a rákos hasonlata pedig amellett, hogy a végletekig infantilis, még röhejes is. A film felétől dinamikusabbá válik a krimi vonal, ennek jeléül kissé felpörögnek az események, de csak annyira, hogy végképp ne szenderedjünk el. A nyomozás sablonos, mintha Miss Marple, Maigret, vagy Poirot a tévésorozat egyik epizódjában Magyarországon szaglászna. Na jó van benne egy kis Columbo is. A megoldás a számba vehető személyek nem túl nagy száma miatt szinte tálcán kínálja magát. Persze sok a felesleges, szálakat összekavaró figura. A feszültséget és az izgalmat csak Melis László sejtelmes zenéje jelenti. A pénztelenség leginkább a vizuális kifejezésekben, megvalósításban tükröződik. A kép szemcsés, néhol életlen, olyan, mint egy tévéfilm. Ezt viszont külhonban sokkal jobban csinálják nálunk.

Anger Zsolt minimális eszköztárra épülő játéka üdítő meglepetés. Talán a végére elfárad, de szenvtelen arca, váratlan idegrángásai emlékezetes percekkel ajándékoznak meg bennünket. Rezes Judit figurája lutri. Néhol fontos láncszeme a cselekménynek, néhol teljesen eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Ettől függetlenül Rezesre még így is figyelnünk kell. Tóth Ildikó izgalmas és csodaszép és alakítását tekintve is megbízható. Kerekes Éva és Terhes Sándor éppen csak jelen vannak, míg Zágoni Zsolt gyenge láncszemként formál meg átlagos gonosztevőt.

A poénok többnyire ülnek, bár igazság szerint a nagy részét elnyomják a két perces előzetes során. Gigor Attila rosszul egyensúlyoz. Ez társadalmi drámának kevés és közhelyes, kriminek meg túl átlátszó, és unalmas. Egyesek szerint A nyomozó megérett a hollywoodi feldolgozásra. Szerintünk meg van így is elég középszer a piacon tengerentúli kiadásban. Van, aki azt mondja, hogy az év legjobb moziját láttuk. Nos, tényleg elég foghíjas a kínálat Magyaroszágon, mert A nyomozónak nagyobb a füstje, mint a lángja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.