Cilnt Eastwood neve az utóbbi években egyet jelent a minőséggel. Néha becsúszik egy-egy középszer (Véres munka, Államérdék), de ezeket kimagasló teljesítmények követik (Levelek Iwo Jimáról, Titokzatos folyó). Tavaly év végén két újabb alkotással bővítette amúgy sem túl rövid filmográfiáját. A Gran Torino jelenleg is szép sikerrel fut az amerikai mozikban.

Ez azért is számít különlegességnek, mert állítólag ebben játszott utoljára színészként, ezután leteszi a lantot és a továbbiakban rendezői munkásságára fekteti a hangsúlyt. Az Amerikai Filmakadémiánál a két dolgozat alaposan kioltotta egymást. A Gran Torino, mely jelölést sem kapott, pedig a hírek szerint a mester pazar alakítással örvendezteti meg a nagyérdeműt. Az Elcserélt életek is kénytelen volt beérni három nominációval, de a legfontosabb kategóriákban (legjobb film, legjobb rendező) nem osztottak neki lapot. Angelina Jolie-t viszont nem felejtették el, és ha Kate Winslet nem lenne a jelöltek között, már előre oda is adnánk Mrs. Brad Pittnek a díjat. Többször szembesültünk már azzal, hogy a Filmakadémia igazságtalanul hanyagolt egy-egy karakteresebb mozit. Most is hasonló esettel állunk szemben, hiszen az Elcserélt életek rászolgált volna az elismerésekre és a jelölésekre.

Chiristine Collins (Angelina Jolie) egyedülálló anyaként fiának szenteli életét. 1928 márciusában azonban a gyerek, Walter eltűnik. A rendőrség fél éven belül megtalálja az eltűnt kölyköt, aki azonban egyáltalán nem hasonlít Walterre, és a magasságuk sem egyezik. Christine hiába gyűjti a bizonyítékokat, a hatóság mindet egytől egyig lesöpri az asztalról, hiszen nem engedhet meg magának ilyen blamát.

Az Elcserélt életek egy megtörtént eseményt dolgoz fel. A tapasztalataink alapján ez akár szálka is lehet a szemünkben, hiszen volt amikor erre játszva csaltak ki belőlünk érzelmeket. Eastwood azonban nem akar könnyen leleplezhető, hamis illuzionistává válni. Filmje egy olyan kort ölel át, amikor a hatóságok a nőket kutyába sem vették, az érvényesülés pedig nekik százszor nehezebben ment, mint hímnemű társaiknak. Christine Collins ezekben az időkben vív ki megbecsülést a munkahelyén, miközben kiválóan neveli egy szem gyermekét.

Eastwood komótosan építi fel történetét, azonban a gyermek eltűnése után halmozza a drámai csúcspontokat. Jól mutat rá a rendőrség arroganciájára, korrumpálhatóságára és nagyképűségére, ugyanakkor csontig hatol az anya fájdalmának érzékeltetésénél is. Christine összeomlása, kétségbe esése és a fakabátokkal vívott harca borzongatóan hiteles. A zárt osztályon játszódó jelenetek pedig felidézik bennünk Milos Forman Száll a kakukk fészkére című klasszikusát. A nő képtelen elfogadni, hogy a rendőrség egy idegen gyereket akar a nyakába sózni, ahelyett, hogy megtalálná az övét. Az ilyenfajta ellenállás szokatlan volt abban a társadalmi közegben és erre a direktor jónéhányszor utalást is tesz. A hatóság minden ocsmányságra hajlandó annak érdekében, hogy elhallgatassa Christine-t (szakértőt fizet le, gyógyóba küldi). Ezek a diktatórikus, önkényuralmi lépések azonban nem érik a kellő hatást, sőt, inkább visszafelé sülnek el. Egyre többen állnak ki tüntetőleg amellett az asszony mellett, akinek érthetően semmi nem drága és semmi nem szent azért, hogy visszakapja élete értelmét.

Az Elcserélt életek mindenekelőtt társadalmi dráma, amit Eastwood kíméletlenül erős és sokszor nagyon fájdalmas képekkel támaszt alá. A gyerek vallomásánál, a gyilkosságoknál, a diliházban játszódó jeleneteknél, valamint az akasztásnál szinte elakad a lélegzetünk a feszültségtől. Gyengébb idegzetűeknek valószínűleg ez már kisebb fajta próbát jelent. A rendező kiemeli az ügy precedens jellegét és rejtélyes mivoltát, de nem felejtkezik el az anya lelki tragédiájáról sem. Eastwood sem az az ítélkezős fajta, miközben szuggesztíven mesél és a felelősség kérdését sem kerüli meg, a végső konklúzió levonását inkább a nézőkre bízza. Sőt, még bolhát is ültet a fülünkbe a kételyeket illetően.

Angelina Jolie az utóbbi időben inkább akciófilmekben domborított (Wanted, Tomb Raider), egyszer-egyszer bevállal egy drámai karaktert (A hatalmas szív) és akkor a kritikusok is rendszeresen pajzsra emelik. Most sem járt másképp. Ilyen kiváló, érzelemdús, ugyanakkor kliséktől mentes alakítást legutóbb az Észvesztőben láthattunk tőle. Nehéz szavakat találni arra, hogy milyen mély és őszinte átéléssel játssza el a fiával a fél életét elvesztő asszonyt. Persze talán az sem volt hátráltató tényező, hogy maga is több gyermekes anya. John Malkovich-ot sem szabad azonban felednünk, mert amikor jelen van, akkor emlékezetes perceket szerez és kiváló partnere Jolie-nak.

Ismét bebizonyosodott, hogy Clint Eastwood már rég nem Django a vadnyugatról, hanem egy bátor, őszinte és szókimondó rendező, aki ezzel a filmmel is gyarapította értékes műveinek számát. Emellett az idős mester zeneszerzőként is megállta a helyét, tökéletesen megkomponált muzsikája teljes harmóniában van a filmmel, mely hosszú ugyan, de egyetlen pillanatra sem engedi, hogy lankadjon figyelmünk és a végén észre sem vesszük, hogy eltelt két és fél óra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.