Egy kis fényűzés, egy kis elegancia, egy kis pompa és szemet gyönyörködtető kosztümök a durrogások, blockbusterek zuhatagában. Néha jól esik megpihenni és átadni magunkat egy film élményének, anélkül, hogy kigúvadna a szemünk a fényektől, sok tűzijátéktól, vagy megsüketülnénk az éktelen robajoktól, zajoktól. A Coco Chanel persze sokszor átesik a ló túlsó oldalára, hiszen tekintetünk a nyugalmas, csordogáló eseménysor folytán bágyadttá szendergővé válik, vérnyomásunk pedig a béka segge alá esik.

A franciák az életrajzi mozikat sem hanyagolják. Mindig találnak maguknak egy-egy alkalmas hírességet, akinek történetét mozgóképre hangolják. A Piaf két éve Oscar-díjat hozott az azóta már Hollywoodban is otthonosan mozgó Marion Cotillardnak. Audrey Tautou-nak neve van, aranyszobra még nincs. Talán majd Cocoval, aki első számú védjegye a divat világának, az általa alapított cég ma is megkerülhetetlen a szakmában. Audrey még véletlenül sem akar beszorulni a romantika negédes skatulyájába (Drágaságom, Egyedül nem megy), inkább ijesztően soványra fogy (az anorexia határát súrolva), annak érdekében, hogy élethűen ragadja meg az öntudatos asszony karakterét. A csodálatos éjfekete őzike szemei azonban még így is ellenállhatatlanok.


A történet kezdetén a kis Gabriele-t (Cocot) zord természetű apja bedugja egy árvaházba. Gyorsan ugrunk pár évet és immáron egy mulatóban vagyunk, ahol a későbbi divatdiktátor idétlen kuplékat énekel húgával párban, szajhák és jómódú aranyifjak között. Minden álma, hogy Párizsban énekelhessen, ami egy csapásra szertefoszlik, amikor testvére bejelenti, hogy inkább egy báró szeretője lesz. Coco nem sokáig unatkozik egyedül és egy idősödő playboy kastélyában köt ki, ahol némi lepedőgyűrögetésért cserébe kényelmes életet élhet. A nő ennél azonban jóval többre vágyik, dolgozni akar.

Anne Fontaine meglehetősen flegmán kezeli a gyerekéveket. Azt sem értjük, hogy minek veszi elő, hiszen mindössze néhány percet szentel neki. Zokszó nélkül kihagyható periódus, de legalább a casting szerencsés, hiszen a kis Coco arcvonásaiban hasonlít Audreyhoz, nem úgy, mint Zac Efron Matthew Perryhez a Megint 17-ben. Amilyen hatalmas, villámgyors léptekkel átugorjuk a kamaszkort, olyan sokat időzünk, gyakran mélázunk a főhősnő két komolyabb szerelmén, illetőleg a sablonszerű, fennhéjázó, lekezelő és sznob társasági életen. Coco alkatától ugyan idegen ez az életforma, azonban céltudatossága, eltökéltsége, munkavágya megalkuvásra, elvtelennek látszó kompromisszumokra kényszeríti. Miközben igazodni próbál a mihaszna úri népséghez, sokszor a pokolba kívánja őket.

A két kapcsolata közül az első tűnik hangsúlyosabbnak. Bár Coco nem szereti szívből a nála idősebb dzsentrit, mégis vonzódik hozzá valamelyest, és hálás, hogy kosztot, kvártélyt biztosít neki, még akkor is, ha ezért néha ágyba kell bújnia vele. Ebben a liezonban válik érett, emancipált nővé, aki forrófejű, csípős nyelvű, akaratos, önfejű, fogékony és találékony. Mire megérkezik a valódi szerelem érzése egy angol zsúrfiú képében, a személyisége már kiforrott, amibe a feltétlen lángolás, odaadás, gondoskodás csempész némi egyedi ízt. Coco a csalódások, a később bekövetkezett tragédia hatására lesz végképp független, és harciasságát megőrizve szerez megbecsülést és rangot a férfiak uralta világban.

Fontaine sem megy szembe az árral, amikor – híven a kosztümös filmek eddigi hagyományaihoz – bőven teret és időt enged az irgalmatlanul hosszú, soha véget nem érő, modoros és üres locsogásoknak, fecsegéseknek. Annyit beszélteti szereplőit, hogy azoknak valósággal kiszárad a szájuk, miközben a nézők idegeivel és türelmével játszik. Ilyenkor bizserget belülről az álom, nem kell ennél jobb pirula elalváshoz. A rendezőnőnek a csúcshoz vezető út a fontos, a csillogás már nem igazán számít. Különben is mindennél többet mond az életműről és a mögötte lévő emberről Coco arca, ahogy büszkeséggel tekint modelljeire, megmutatván, hogy mire képes az, aki nagyon mélyről jött, de elszántsága révén magasba kapaszkodott. Árulkodó pillantások, beszédes képek. A díszletek impozáns látványt nyújtanak, a helyszínek korhűek és Alexander Desplat lassan hömpölygő, egyszerű taktusokra épülő melódiáiban sem találunk semminemű kifogásolnivalót.

Coco figurája nem kíván Audrey Tautou-tól olyan markáns, szuggesztív jelenlétet, mint amilyet Edith Piaf harsányabb személyisége követelt meg Marion Cotillard-tól. Mégis könnyen elhiteti azt, hogy ebben a törékeny nőben mennyi harciasság, érzelem és érték van. Ez az egyéniség minden különösebb szépség és dülledő idomok hiányában is megbabonázza a férfiakat. Tautou visszafogottságában is lenyűgöző, tökéletes Coco. Benoit Poelvoorde talán kissé parodisztikus, viszont átütő és sokkal erősebb karizmával bír, mint a nagyon szürke és semmilyen Alessandro Nivola. Marie Gillain-t érdemtelenül szorítják ennyire háttérbe.

A Coco Chanel tisztességes kosztümös film. Néhol sápadt, néhol átlagos, és töménytelenül unalmas, de azért olykor-olykor életre kel és egy-két jelenet erejéig magával ragad. Aki azonban bizonyosan elvarázsol az Audrey Tautou. Gyakorlatilag elfújja a szél, cérnavékony, egyszálbélű, de ennek ellenére hihetetlen energiák tombolnak benne. A Coco Chanel még egy ok, hogy mély hódolattal tekintsünk rá.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.