A tavalyi év második felében szakított az álompár. No nem az RTL Klub eminens üdvöskéjére, Ördög Nórira és valamilyen Kristóf nevű producer férjére kell gondolni. A megoldás kulcsa az igazi hollywoodi sztárok között van. Guy Ritchie ugyanis annyi huzavona után végre megszabadult béklyójától, és alkotói vénájának kiszipolyozójától. Madonna vitathatatlanul ott van a világelitben, ráadásul meglehetősen karizmatikus egyéniség.

Mondhatnánk, hogy tehetséges énekesnő, ha nem hallottuk volna néhány koncertfelvételen élőben kornyikálni. Maradjunk annyiban, hogy az általa képviselt zenei vonalhoz elég annyi hang, ami az ő torkán kijön.

Tagadhatatlan, hogy Guy Ritchie ígéretesen nyitott a filmiparban. A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső után méltán figyeltek fel rá a kritikusok, illetve a mozival főállásban foglalkozó szakemberek. Friss, lendületes, és nem utolsósorban szellemes gengsztertörténete egy új színfolttal gazdagította a filmtörténet palettáját. Az utána következő Blöff kísértetiesen hasonlított a debütáló projektre, sőt még Brad Pitt is igent rebegett Ritchie hívószavára, aki cserébe megajándékozta egy kiváló karakterszereppel.

Na ekkor lépett be a rendező életébe Madonna, aki körülbelül olyan hatással volt a munkásságára, mint a mi történelmünkre a mohácsi vész. Először is íratott magának egy szerepet, amiben később ismét bizonyította, hogy annyi köze van a színjátszáshoz, mint Fásy Ádámnak az énekművészethez. A Hullámhegyen, mind Amerikában, mind Angliában ordas bukást szenvedett el. A Revolverben már nem virított a nagyságos asszony, de még az előzőnél is rondább égésben volt része, annak ellenére, hogy többször vágták, mint Kevin Costner Waterworldjét. A Spíler készítése közben már felröppentek a válásról szóló hírek, állítólag jó néhány éve csak a gyerekek tartották össze a családot. Nos, az aktuális dolgozat ugyan nem tartalmaz túl sok újdonságot az első kettő mozihoz képest, mégis nézhetőbb, mint a Madonna-korszak alatt született két rettenet.

A történet szálai a londoni alvilág berkeibe vezetnek bennünket, a régi és az új iskola képviselői, vagyis a nagykutyák és a kisstílű gengszterfiókák hadakoznak egymással. A tét pedig két 7 millió eurót tartalmazó fekete táska, valamint egy a nézők által soha nem látott kabalafestmény.

Ugye, hogy ismerős a felállás? Mintha csak a Blöff, vagy a Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső sztoriját melegítenénk újra. Fején találtuk a szöget, tényleg nincs nagy pálfordulás, hiszen Guy Ritchie otthonosan mozog ezen a terepen. A londoni bűnözői kör nagy halai és pitiáner balfékjei folyamatosan borsot törnek egymás orra alá, mindegyik le akarja nyomni a másikat. A figurák végletesek, vagy egyszerűek, mint egy villanykörte. Lenny, a főnök régi vágású, bevándorló ellenes fickó, aki egy pillanatra sem engedi veszélyeztetni az érdekeit, tekintélye és hatalma megkérdőjelezhetetlen, e köré erős védőbástyát épít. Közben persze sunyi és kapzsi, még egy orosszal is üzletel a lóvéért, pedig utálja a fajtájukat. Archie, a segítője hű alattvaló, nem vágyik nagyobb babérokra, neki elég annyi, amennyi morzsaként szóródik rá, hiszen az sem kevés. Az orosz milliárdos Uri karakterében némi Roman Abramovics fricskát vélünk felfedezni, talán nem alaptalanul. A kismiskák (EgyKét, Jóvágású Bob stb.) a koncon verekednek, miközben próbálnak betörni a piacra.

Ezek Ritchie főbb karakterei, rovott erkölcsű, feslett emberek, akik természetesen valamilyen úton-módon kapcsolatban vannak egymással, és ezek lehetőséget adnak egy-egy újabb szál kiépítésére. Ezeket aztán vagy elvarrja a végére, vagy nem, ahogy éppen a kedve tartja. Van olyan, ami lezáratlan marad (vagyis alapot teremt egy kellemes folytatásra, állítólag tervezi is), és van olyan, ami így, vagy úgy de befejeződik. Ritchie láthatóan élvezettel játssza kisded, alvilági játékait (mindenki átkúr mindenkit, mindenki ismer mindenkit), és bár nem először csinálja, mégis bekajáljuk ezeket.

A poénok sem olyan ütősek (jó részük visszaköszön a Blöffből és a Ravaszból), de azért még így is intelligensebbek, és kiforrottabbak, mint egy átlagos, gyenge komédia esetében (lásd Négy karácsony). A táskákért, illetve az ismeretlen festményért folytatott harc, olyan mintha valamelyik francia, vagy angol színpadra íródott könnyed bulvárvígjáték fő konfliktusát képezné. EgyKét és a könyvelő csaj táncos jelenete, amellett, hogy ötletes, garantáltan röhögésre ingerel, de Jóvágású Bob és EgyKét homokos jelenete sem rossz mutatvány. Guy Ritchietől azért vártunk volna valami váratlant, vagy esetleg egy csavart csattanóként, azonban most nincs derült égből a villámcsapáshoz hasonlatos élmény, a meglepetésnek szánt trükk hamar lelepleződik, a megfejtés kézenfekvő és kiszámítható. Amit viszont még mindig profin kezel Ritchie, az az idősíkok közötti ugrálás. Bár ebben sem újítja a filmnyelvet, mégis követhető és érthető.

Az EgyKét figuráját játszó Gerard Butler a 300-ból lehet ismerős, ahol Leonidászként csak üvöltöznie, tombolnia, és öldökölnie kellett. Ritchie kezei alatt azért megmutathatta, hogy árnyaltabb jellemformálásra is képes. Tom Wilkinson kész főnyeremény. Kopaszon is ellenállhatatlan a játéka. Thandie Newton talán egy kicsit visszafogottabb, de annál csinosabb, és a ravaszság is meg-meghúzódik szemei sarkában. Az epizódszereplők egész egyszerűen szenzációsak. Mark Strong, Idris Elba, Toby Kebbell, Tom Hardy, Karel Roden, Chris Bridges, és Jeremy Piven egytől-egyig nagyszerű karaktereket formálnak meg.

Guy Ritchie nem akart forradalmár, vagy még inkább az újító szerepkörében tetszelegni, maradt az általa kedvelt, kiépített, és kétszer már viszonylag jól alkalmazott sémánál. A feltámadáshoz ezúttal ennyi is elég, a karakterek és az őket életre keltő színészek elviszik a hátukon a Spílert. A következő vállalkozás Sherlock Holmes története viszont már más stílust és szemléletmódot követel. Madonna nélkül talán ezt is abszolválja.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.